Ősz volt, a bölcs szarvasbika vezetésével az erdőben gyűlést tartottak az állatok. A bogarak nem jelenhettek meg a nagy tölgyfa előtti tisztáson, mert döngésükkel folyamatosan elvonták az állatok figyelmét, ezért megtartották saját gyűlésüket valamivel feljebb, a tölgyfa egyik ágán. Ide ugyan nem ért fel a szarvasbika hangja, de ez nem zavarta a bogarakat, mert volt köztük egy közvetítő, aki pontosan tudta, hogy mit üzen a szarvasbika a többi állatnak odalent.

A szarvasbogár merev testtartással, kissé unott, de mindent tudó ábrázattal lépett a bogarak elé. Szerette ezeket az alkalmakat, amikor mindenki rá figyelt, tisztelettel és alázattal néztek föl rá és ilyenkor még jobban kihúzta magát, amitől már fájón húzódott a bőre a fekete kitinpáncél alatt. Mindenki tudta, hogy ő a szarvasbika rokona, hiszen látták fejedelmi agancsát, amely idővel egy csápnyival még terjedelmesebbé vált, mint az erdő uráé. A szarvasbogár erre különösen büszke volt.

- Köszöntelek benneteket bogarak! – szólította meg az egybegyűlteket.

A várakozástól remegő szárnycsapások dorombolássá szelídültek.

- Hallgassátok, mit üzen a nemzetség számára a szarvasbika. A gyűlés előtt bizalmasan félrevont és elmondta, hogy nehéz idők várnak minden állatra, mert hideg jön, nagyon hideg. Gyűjtenetek kell és raktározni, gyűjteni és raktározni, gyűjteni és raktározni, megállás nélkül.

- És ezalatt te mit teszel majd bölcs szarvasbogár? – kérdezte gúnyosan a rózsabogár, aki egy kissé messzebb állt a tömegtől. A bogarak ijedten nézték a rendbontót.

- Nem tartozom neked számadással – válaszolt hidegen a szarvasbogár és bosszúsan megrebegtette szárnyait, mintha le akarná rázni magáról a kérdést.

- Én mégis tudni szeretném – hajolt meg kissé a rózsabogár és hanyagul végigsöpört tündöklő páncélján.

- Arcátlan! Hogy mersz kérdőre vonni engem, a szarvasbika rokonát, kinevezett közvetítőjét?

- Nem hiszem, hogy a rokona lennél. – a tömegen döbbent csend ült, soha senki nem merte megkérdőjelezni a közvetítőt, hiszen az agancsa a szarvasbika fejedelmi koronájának kicsinyített mása volt.

- Hogy mered szégyenbe hozni a rokonomat! Pusztulj innen és gondoskodj magadról, ahogy tudsz, nincs szükségünk rád! – üvöltötte a szarvasbogár és fenyegetően leszegte fekete fejét. A tömeg ugyanígy tett, a zümmögés dörgéssé erősödött, kattogott, kerepelt, csattogott, de a rózsabogár nem ijedt meg.

- Majd meglátjuk tavasszal. – sokatmondóan végigmérte a szarvasbogarat, szárnyait kitárta és a többi bogárral mit sem törődve lassan elvitorlázott az alkonyatban.

A gyűlést ezután már nem zavarta meg semmi.

Tavasz lett, a gyűlés napja. A bogarak kevesebben voltak, páncéljuk kissé lötyögött meggörnyedt testükön és a kitin nem fénylett annyira, mint ősszel. A szarvasbogár a foghíjas tömeg elé lépett, agancsa még nagyobb volt, most már határozottan nagyobb, mint rokonáé a szarvasbikáé. Büszke volt és elégedett. Páncélja csillogott, megfeszült ruganyos testén, úgy érezte, nem kell annyira kihúznia magát, mint legutóbb, mert valahogy alacsonyabbnak tűnt a többi bogár, jóval alacsonyabbnak. Elégedettség töltötte el.

Ekkor lent hangzavar támadt, kiabálás, amely még a bogarakhoz is felért. A tömeg fásultsága alól kivillant a kíváncsiság, a bogarak nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássanak. A tisztásra belépett a szarvasbika agancs nélkül. A szarvasbogár elsápadt és a kitinpáncél alig halhatóan megroppant. A tömeg zümmögése felerősödött, zavart és meglepett szárnycsapkodás zaja töltötte meg a levegőt, olyannyira, hogy lentről is felnéztek néhányan.

- Mi lett a rokonoddal? – kérdezte egy rég nem hallott gúnyos hang.

A döbbent zümmögést felváltotta a csend, a szarvasbogár egy pillanatra behunyta a szemét.

- Hát eljöttél.

- Most már nem látom a hasonlóságot, a bika szarvtalan.

A tömeg zúgolódni kezdett, kiáltások harsantak.

- Ha tudni akarod, akkor éppen jókor érkeztél. Csendet! – a szarvasbogár magabiztos hangja eltörölte a lármát. – Ez az új divat.

És nem törődve az értetlen szársuhogtatással, felrepült és teljes erejéből nekiszáguldott a tölgyfa egyik kemény ágának. Érezte, hogy zuhan, majd testét védelmezőn felfogták a közvetítő megmentésére kitárt puha szárnyak. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta az előtte fekvő fejedelmi agancsot. Már nem tartozott hozzá, sikerült. Nem gondolta volna, hogy ennyire egyszerű lesz. Megrázta magát és büszkén kiáltotta:

- Ez az új divat. Rokonom előre megosztotta velem, hogy miként találkozunk újra tavasszal. – a tömeg döbbenten figyelte a szarvasbogarat, aki hanyagul ráült a lehullott koronára és üdvözülten mosolygott.

- Tehát ez az új divat. – ismételte a rózsabogár, hangja érdeklődő volt és lágyan körülölelte a közvetítőt.

- Igen, ez.

- Örömmel hallom. Mit üzen a rokonod, a bölcs szarvasbika?

A kérdésre a szarvasbogár energikusan felpattant és a tömeg elé lépett. A bogarak megigézve bámulták.

- A nyár reményt és boldogságot hoz és persze munkát. Dolgozni mindig is kellett és kelleni is fog, de a munka nemesít és a munka szabaddá tesz.

Furcsállta, hogy a gúnyos rózsabogár nem szólt közbe, körbe is pillantott, de a rebellis nem volt sehol. Eltűnt, ahogy eltűnt a fejedelmi agancs is, de ezzel nem törődött. A múlt része lett, amivel nem érdemes foglalkozni.

Újra eljött az ősz és a szarvasbogár elégedetten várta a gyűlés kezdetét. Jól ment minden. A bogarak tisztelték és serényen dolgoztak. Ma újabb bejelentésre készült, nagyobb horderejűre, mint eddig bármikor. Belépését úgy időzítette, hogy egyszerre jelenjen meg a tisztásra érkező szarvasbikával. Néma csend fogadta, amit nagyon hatásosnak talált. Aztán felhangzott a nevetés, gúnyosan ismerős volt, és ami ennél is jobban megdöbbentette a szarvasbogarat, a tömeg nem ágált a rendbontó ellen, hanem bekapcsolódott. A zümmögés kerge röfögéssé, nyihogássá erősödött, a bogarak rendezett sora felbomlott, a szarvasbogár zavartan állt, és a páncéljába próbálta rejteni remegő kezét.

- Bogarak, elég! Mi történik itt? – kiáltotta a szarvasbogár.

Csak vihogtak és mutogattak rá.

- Csendet! – üvöltötte a szarvasbogár – A közvetítő vagyok, a szarvasbika rokona!

- Valóban? – a szarvasbogár térde elgyöngült a gúnyos hangtól, a tömeg elnémult.

- Hol vagy rózsabogár?

- Nem az vagyok.

- Hol vagy? Nem látlak rózsabogár, ne játssz velem.

- Akkor hát láss! Csodát!

A tömeg szétnyílt és a szarvasbogár számára megállt az idő. Nem látta már a tömeget, csak azt, ami előtte állt, saját magát régi koronájával a fején. Hátrálni kezdett, de a látomás követte egészen az ág széléig, ahonnan már nem volt tovább.

- Ki vagy te? – suttogta a szarvasbogár

- A közvetítő, a szarvasbika rokona. – a gúny marni kezdte a kitinpáncélt.

- A közvetítő én vagyok – motyogta a szarvasbogár és a térde megroggyant.

- Bizonyítsd be, hiszen olyan egyszerű.

A szarvasbogár szólni akart, kiáltani, üvöltve bizonyítani, hogy ő a közvetítő, amikor a lenti tömeg egy pillanatra szétnyílt és meglátta a szarvasbikát, ahogy éppen megrázza koronával ékesített fejedelmi fejét.

- Most ez a divat – hallotta nagyon messziről a szarvasbogár.

- Lehetetlen. Én vagyok a közvetítő.

- Valóban? – és a koronás a magasba emelte a kezét. A tömeg igézett csodálattal kiáltott fel – Bogarak, barátaim! Rokonom, a szarvasbika különös üzenettel bízott meg engem a gyűlés előtt.

A szarvasbogár döbbenten állt.

- Pusztuljon a hamis szónok, aki a bika nevét hazug módon a szájára vette!

- Ne, kérlek! – a szarvasbogár felnyögött, hangja eltorzult a félelemtől.

A tömeg dühödten lépett előre és vészjósló dübörgéssé nehezedett a szárnycsattogás. A koronás elfordult a tömegtől, alig észrevehetően feljebb csúsztatta az agancsot és gúnyosan végigmérte a rémült szarvasbogarat.

- Miért ne? Ez a divat.