Vakondvilág azon a napon is ugyanúgy indult, mint minden reggel. A gyönyörű Nap kikukkantott ragyogóan világító korongjával a Nagy-hegy mögül, és milliónyi mosolygó sugara egyszerre töltötte be a réteket, mezőket, meg-meg csillant a fák zöldellő levelein, örömmel verődött vissza a tisztán csillámló patak tükréről, a virágok pedig üdén mosolyogva nyitották meg szirmaikat, megadva maguk a napsugarak csábításának. És mindebből Vakondvilág lakói, mint soha máskor, azon a napon sem vettek észre semmit. Ugyanis Vakondvilág minden lakója VAKond volt. A vakondok, mint mindig, azt a napot is a munkájukkal kezdték, a legtöbbjük nekiállt az alagutak ásásának, és csak ásott és ásott egész nap, minduntalan. De néha bizony ki kellett jönniük a föld alól, hogy vakondtúrást építsenek, és bár ekkor sem láttak a természet szépségéből semmit, de találkozhattak odafönt néhány vakond társukkal, akik felülről, egymás szavába vágva utasítgatták őket. Őket minden egyszerű vakond valamennyire látó vakondnak vélte, hiszen ezt hangsúlyozták nekik minden nap, de természetesen ők sem láttak semmit, és a látás látszatával voltak kénytelenek vakon irányítani egész Vakondvilágot.
De ez a nap valamiben mégis csak különbözött a többitől. Úgy déltájt egy fiatal vakond első munkanapját járva kidugta fejét vakondtúrásából. Egyszer csak hirtelen ötletként megdörzsölte szemét, és többszöri pislogás, dörzsölgetés, majd ismételt pislogás után rájött, hogy ő lát! Csodálkozva nézett körbe-körbe, hitetlenül pislogva az eléje táruló látványon… Ez lenne az a világ, ahol ő él? Látvakondot teljesen elbűvölte a Nap, az ég, a növények szépsége. Bal tájt eltöltötte valami furcsa melegség, szeméből egyszerre elkezdtek hullani a könnyek. A könnyeket ismerte már régről, de azok eddig mindig egészen más érzetet keltettek benne. Bár tudta, hogy tovább kellene dolgoznia, nem tudott ellenállni maró kíváncsiságának, hogy felkutassa Vakondvilágot!
Így el is indult egy föld feletti kis ösvényen, hogy megnézze magának ezt a most már gyönyörűnek tűnő világot. Nem kellett sokat mennie, mire belefutott két hevesen vitatkozó földfeletti vakondba. Látvakondnak szembesülnie kellett azzal, hogy bizony ezek a földfeletti vakondok sem látnak semmit. Csalódva bámulta őket, ahogy vakon vitatkoznak azon, hogy Vakondvilág lakóit vakondoknak vagy vakondokoknak nevezzék-e. Az értelmetlen eszmecsere eszébe jutatta szüleit, akik szintén valami hasonló témán veszekedtek minden egyes nap. Nem is bírta tovább hallgatni őket, így kétségbeesésében arra gondolt, hogy inkább megnézi a földalatti világot, eddig ott még úgy sem próbálta soha kinyitni a szemét. Még csak néhány métert ment lefelé, mikor felülről egy hangos VAKONDOKOK kiáltást hallott. Nyilván a vakondokok párti került ki győztesen a vitából, és neki sikerült előbb beordítani fentről az egyik vakondoktúrásba, így közvetítve nézetét. Látvakondoknak nem is volt ideje elgondolkodnia a kiáltott szón, mert hirtelen belebotlott egy nagyon sovány, csapzott bundájú vakondokba, aki annyira rémisztő volt, hogy a fiatal vakondok ijedve szaporázta meg lépteit. Ment egyre lejjebb és lejjebb, de csak egyre több csapzott szőrű, csontvázhoz hasonló, vacogó, alkohol szagú társával találkozott. Nem tudott hozzájuk szólni, nem tudott segíteni rajtuk, úgyhogy inkább iszkolt még gyorsabban, egyre csak lefelé. Míg végre találkozott egy egészségesnek kinéző vakondokkal, de ő valamilyen FN nevű újságot akart eladni hősüknek, aki nem értve, hogy egy vak világban miért van szükség újságra, nem vette meg tőle.
Így folytatta útját lefelé, ahol már egyre sötétebb és egyre büdösebb volt. Egyszerre egy csoport vakondokra lett figyelmes, akik durván civakodtak egymással. Közben hangosan, erős szavakkal illették egymást: „te büdös foltos”, „hogy dögölnél meg, te barnaszőrű”! Egyszerűen nem fért az agyába, hogy lehet az, hogy ő az egyetlen, aki nem vak, de mégis az egyetlen, aki nem látja a különbséget a foltos és a barna szőrű vakondokok között. Számára teljesen egyformának tűnt a két csoport, ugyanúgy ellenségeskedtek, gonoszkodtak mindketten.
Ahogy kissé közelebb ért hozzájuk egy ütés őt is elérte, hiszen nyilván nem látták, hogy ő se nem foltos, sem barnaszőrű. Látvakondoknak vérezni kezdett az orra, a szeméből csak úgy hullottak a könnyek. Rohant, rohant eszeveszetten, csak el innen, el messzire. De egyszerre meglátott maga mellett egy csillogó üvegszilánkot. Nem habozott sokat, felemelte, és először a bal, majd a jobb szemét szúrta ki vele.
Csak a véres könnyei hullottak. Nem ordított. Nem visított. Biztos volt a döntésében: nem akarta ő soha többé látni ezt a világot...
