A Nap az utca végén jelent meg. A hajnali ködöt lekapcsolta. Majd unottan mászott felfelé a kikészített foghíjas létrán. Két fényezett kitinpáncélos, kövér bogár figyelte a városháza erkélyéről az eseményt. Az egyik hőmérőt tartott a kezében, a másik egy stopperórát nyomogatott. Egy vékony hangya jegyzetelt mögöttük.

Ébredezett az alföldi városka.

- Fél óra alatt 10 fok… - mondta az egyik keményfejű bogár.

- Nem jó, Pamplonában 15 fokkal melegszik az idő harminc perc alatt– felelte idegesen a másik.

- Pedig azt mondták, hogy ez a Nap sokkal jobb annál, akinek tegnap felmondtunk. Drágább is volt, mert állítólag melegebb.

- Ez a legfontosabb napunk, pont ez a gyenge meleg rontja el. Kár, hogy esőt nem rendeltünk délutánra. Izgalmasabb lett volna a futás, egy-két eséssel a nedves aszfalton.

- Hallottam, hogy jött három busznyi csin Japánból, azok szeretik a vért.

- Jövőre lesz eső is, akkor talán még többen jönnek…

A szomszédos ablakból egy izzadó mosómedve figyelte a két bogarat, miközben hatalmas fehér lepedőket teregetett az ablaka előtti zsinórra. Ugyanezt tették a környékben lakók is. Nyolc órára a belváros minden ablakában, erkélyén és teraszán megjelentek a száradó fehér lepedők. Igaz, mindegyik napok óta száraz volt, de ezt a távoli megfigyelő nem tudhatta. A Városkép Felügyeleti Hivatal kötelezően előírta Porszemcse minden belvárosi lakosának a nyári teregetést, a „Legyünk a legmediterránabb alföldi kisváros” program keretében. Májusban mindenki kapott 3 darab fehér lepedőt és három méter zsinórt erre a célra az Egységes Városkép Felügyeleti Osztálytól. Ezeket – az olcsó öngyilkosságot tervezők nagy bánatára - a nyár végén hiánytalanul vissza kellett juttatni a hivatalba.

A Nagy Napon mindenki izgatottan ébredt. Ez volt a Bikafutás napja, a legfontosabb mediterrán program. A sétálóutcán megjelentek az első versenyzők, mindegyikük piros kendőt viselt. Elmélyülten vizsgálták a kijelölt futópályát, amelyen pár óra múlva futnak majd, nyomukban a bikákkal. A kígyók és más puhatestű versenyzők taposásálló, formázott teknőspáncélt kölcsönözhettek a rendezőktől. A babonásoknak pedig amulett gyanánt egzotikus bagolyköpet- nyakláncot kínálgattak a spanyol akcentussal beszélő mozgóárusok. A Bika- orrkarika belövése féláron- feliratú üzlet előtt hosszú sorban tolongtak a turisták. A közönséget cserepes pálmafákról kurjongató papagájok szórakoztatták. Ellenszolgáltatás fejében fényképezni is lehetett őket.

Mindenki a bikákra várt.

Délután két órakor megjelentek a buszok. Meghozták őket.

A negyven bika, dübörgő léptekkel bevonult a rácsos karámba. A piroskendősök tömege feszülten mozgolódni kezdett. A japán csinek kurjongattak, és egymást préselve a karámokhoz indultak csattogó fényképezőgépekkel. A bikák egykedvűen nézték őket. Egy csin friss orrkarikája beleakadt a karámba, és ott is maradt, de ő vérző orral is tovább villogtatta a vakut.

- Mit szedsz, hogy ekkora vagy? – kérdezte az egyik fekete-fehér bika a mellette állót.

- Nem szedek semmit, csak eszek – felelte szűkszavúan a másik hatalmas termetű.

- Nagybátyám - aki volt Spanyolban futni -, mondta, hogy a kanyarban direkt elvágódott, és összetört egy piroskendőst. Úgy kellett összedrótozni.

- És a nagybátyádat nem szúrták le a futás után?

- Hát leszúrták…

- Akkor mikor mondta el ezt neked?

- …Na, azt hiszem, hogy én csak elvágódok a kanyarban.

- Ahogy gondolod, én nem akarom kitörni a nyakam. Esti műszakom lesz a gyárban.

- Nekem is.

- Téged is vágnak?

- Engem is.

- Akkor fussunk.

- Hát fussunk. De én azért elvágódok.

Tanulság: semminek nincs semmi értelme.

(Ennek ellenére próbáljunk meg néha elvágódni. Talán…)