Egy farkast kivertek a falkájából. Miután megunta a kódorgást, meg a gyomra korgását, leült egy bokor tövébe, és orrát magasra emelve szaglászta az erdőn túlról érkező, sokat ígérő illatokat. A nádasban élt távoli rokona, és ellensége, az aranysakál, vagy ahogy az emberek errefelé hívták, a csikasz. Az ordas szeretett volna zsákmányt ejteni közülük, arra gondolt, hogy ezzel nemcsak az éhségét csillapíthatná, de ha elég prédát tudna ejteni, talán visszavennék a falkába is.
Ahogy így bucsálódott, meglátott egy hiénát. (Bár nem tudta pontosan miféle szerzet, csak azt, hogy igen rusnya.)
- Ki vagy Te? – kérdezte.
- Én vagyok, az irgalom nélküli bátor – mondta az állat – és te ki vagy?
- Én a félelem nélküli hatalmas vagyok – válaszolt a farkas.
- Mit csinálsz itt?
- Vadászok.
- Egyedül? Egeret? – kacagott a csúf, foltos jószág.
- Nem – mondta sértődötten az ordas – csikaszt.
- Na hiszen, akkor a mai napod is értelmetlenül kelt fel. Egymagadban egy bogarat sem fogsz.
A farkas dühbe gurult, hogy így becsmérli őt ez a girhes jószág:
- Eredj az utamból, kutya, erős vagyok, fiatal, bebizonyítom, hogy mennyit érek.
- Hát akkor eredj, barátom – mondta a hiéna.
- De azért ne becsülj le senkit – mormogta az orra alatt – sosem tudhatod kivel állsz szemben.
Az ordas, ahogy a víz szagát megérezte, lassan kúszni kezdett a nád között. Meglátott egy sakálkölyköt, amint oldalára dőlve aludt, távolabb a többiektől. Foga közé kapta, elszelelt vele, aztán rohant vissza, hátha megint szerencséje lesz. Mire a toportyánok észbe kaptak, megfogott még egy kölyköt, és egy öreg nőstényt. A sakálcsapaton eluralkodott a félelem, észvesztve menekültek. A farkas egy tisztásra terítette ki áldozatait, közel falkája területéhez, de még a senki földjén. Aztán felvetette a fejét, és szűkölve hívta egykori társait.
Két tekintélyes hím hamarosan fel is tűnt a bokrok között.
- Hogy mersz minket bolygatni – kérdezte az egyik fogvicsorgatva – már nem tartozol közénk, menj innen.
- Tudom, vétettem a törvényeink ellen, de jóvátettem. Egymagam szereztem élelmet, ha megint veletek vadászhatok, meglátjátok, érdemes vagyok rá, hogy visszafogadjatok.
A két ordas nem tudott megegyezni abban, hogy engedjenek-e a kérésnek. Mivel nem tudtak dűlőre jutni, az egyik hazaszaladt, hogy szövetségeseket szerezzen, a másik sem volt rest, futott ő is. Végül az egész falka ott állt az erdőszélen, de egyik oldal sem kerekedett felül, a másikon. Akkor aztán valakinek eszébe jutott, hogy ilyen fontos döntéshez kétharmados többség kell, ezen annyira összevitatkoztak, hogy jól össze is mardosták egymást.
A hiéna a bokorból figyelte mindezt, most jelt adott mögötte felsorakozott falkájának és elindultak ordasék lakhelyére. Nem csalódtak, megtalálták az aznapi zsákmányt, és még az előző napokról is maradt jócskán. Jól belakomáztak, a bőséges maradékot pedig hazavonszolták, elásták ínségesebb napokra. Már csak egy-két falatnyi húst nem tudtak elvinni, de a hiéna nem akarta otthagyni, visszament érte. Vesztére. Mikor a farkasok megtépázva hazaértek, mindjárt látták, hogy a vacsorának hűlt helye, és rajtakapták őt, a zsákmány maradékával a szájában.
A falkavezér irgalmatlan haragra gerjedt, és jelt adott, hogy tépjék szét a betolakodót.
Bizony, úgy is lett. Aztán döntött az elűzött ordas ügyében is, üzenetet küldött neki, hogy akkor fogadják vissza, ha legalább egy őzet vagy szarvast elejt a csapatnak.
Na szegény fejem – gondolta amaz - te sem leszel sokáig a nyakamon. De nem rágódhatott sokáig, fáradtan, és éhesen, de felkészült a vadászatra.
Amikor meglátta az őzet, azonnal támadt. Ugyanakkor erős ütést érzett a hátán, és égő fájdalmat a mellében. Tágra nyílt szemével még látta, hogy egy fiatal bak vezetésével az őzcsapat eltűnik a sűrűben.
A csikaszok éppen visszamerészkedtek a szállásukra, mikor megérezték, hogy dögszagot hoz a szél. Félve, de ösztönüktől hajtva elindultak az orruk után. Megtalálták, fel is falták a pórul járt farkast.
Vonja le ki-ki a tanulságot természete szerint.