A hétpettyes katica épp megrezegtette kicsit a szárnyait, amikor oldalba csapta egy megsárgult falevél. Ettől az ütéstől elveszítette az egyensúlyát, megtántorodott és végigzuhant a kövezeten. Jajongva tápászkodott fel, számba vette az újabb horpadást a kitinen, majd a kissé saras kéziratkötegeket próbálta összeszedni. A hétpettyes ugyanis író volt. Bár mostanában inkább házalóügynöknek érezte magát. Hetek óta próbált bejutni legalább az egyik magas rangú vezérkakashoz, mindhiába. A titkártyúkok a hadi helyzetre hivatkozva, általában kiadták az útját. Senki sem kíváncsi az irodalomra, mikor a hatalom a tét. Most, ahogyan a körúton sétált, elnézegette a romokat. Vett magának egy kávét a szemközti pékségben, és leült kicsit egy barikádra. Előkotort némi dohányt a zsebéből, megtekerte és karikákat kezdett eregetni. Egyszerre csak valami csípős szag csapta meg az orrát. Majd füstfelhőket látott a háztetők felett. A sarkon túlról tisztán kivehető kiabálás hallatszott, majd a kanyarban feltűnt egy tank. - No, ennek a fele sem tréfa - gondolta a katica, és beszaladt az egyik romos házba. Szerencsére már olyan szitaszerűre volt lőve az épülte fala, hogy könnyedén figyelhette tovább az eseményeket. Egy csapat baromfi rohant a tank előtt: libák, kacsák, tyúkok vegyesen. Szárnyiakban fegyverek, kövek, csövek, fadarabok. Némelyik itt-ott vérzett, vagy éppen csak zúzódástól volt színváltó. Éppen elérték a katica előtti barikádot, amikor a tank tüzet nyitott rájuk. Vagy fél órán át mást sem lehetett hallani csak a csata ropogását. A kis csapat keményen állta a harcot, és a tank végül meghátrálásra kényszerült. A barikád mögül lassan kezdtek kiszivárogni a baromfik, de nem hagyták el a helyet. Tudták, hogy jön az erősítés, így ők is szervezkedni kezdetek. Nemsokára mind a két oldalon majdnem teljes csatasorok álltak. A házban búvó hétpettyes vadul írt már egy ideje. Mindent dokumentálni akart, amit csak látott. –Ezért még Nobelt kapok, de minimum Pulitzert! – gondolta, ahogy egyik lapot váltotta a másik után. Csak akkor hagyta abba, amikor zavaróan nagy csend támadt. Ahogy kikémlelt az egyik lyukon, látta, hogy teljes harci felkészültségben állnak egymással szemben az ellenséges csapatok. Élükön a két fővezérkakassal. Szemükben vak gyűlölettel figyelték a másikat, keményen szorítva csőrüket, hang nélkül. Ekkor olyan történt, amire senki nem számított: a két kakas elkezdett egymás felé rohanni, tollukat borzolva, éles hangon rikoltozva. Amikor egymásnak estek senki nem mert még moccanni sem. Azok meg középen körmeikkel vájták egymás húsát, tépték a tollakat és megpróbálták csőreikkel kifordítani a másik szemét. Fáradhatatlannak tűntek a pusztításban. Már csúszkáltak a vértől nyálkás betonon, amikor az egyik egy ügyes mozdulattal földhöz vágta a másikat. De nem kellett őt sem félteni, mert azonnal magára rántotta ellenfelét és fekve dulakodtak tovább. Épp egy jól sikerült tolltépés közepette, hirtelen mind a ketten fulladozni kezdtek. Nyakuk megmerevedett, testük ívbe feszült, és olyan érzésük támadt mintha lebegnének.
- Jól van Apus, végre megvannak! Nem fogom én itt tovább hallgatni a randalírozást! A héten, már harmadjára kapnak össze a tyúkok miatt – mondta a gazdasszony, és egy-egy mozdulattal elvágta kakasai nyakát. A lecsorgó vérben egy katica fuldoklott, páncélján furcsa horpadásokkal.
