A tacskó, akiről a mese szól, egészen különleges kutya. Valamikor nagyon régen született egy füzetlapon. A füzetlap csíkos volt, és a második padsor jobb szélén hevert. A tacskó születése fölött gyerekfejek hajoltak össze, figyeltek nagyon. Ősz volt, álmos eső dobolt az ablakon, esőcseppek csurogtak talán még a füzetlapon is, ahol a tacskó lassan, vonalról-vonalra életre kelt. Mikor az orra hegyére is pont került, megnézte a fekete fejet, aki kezéből megszületett, aztán ránézett a szőkére is, akit a fekete gazdául szánt neki.

Csönd volt a tanteremben, a magyar óra unalmasan csordogált a kicsöngetés felé. A tacskó nesztelen lefolyt a füzetlapról, és lábra kapott. Céltudatosan a világoszöld ajtószárnyak felé igyekezett. Talán attól tartott, felrepül az az ajtó, elszáll, mint a boldog idők, mielőtt még odaér.

A kilincs vitathatatlanul magasan volt a papírkutyának, meg sem próbálkozott vele. Inkább megkaparta a csendeket, és a halk nyikorgás, amit így nagy ravaszul megtalált, éppen elég volt neki, hogy kisurranjon.

Az iskola egy régi épületben lakott. Széles folyosók, magas lépcsők, boltívek, mély ablakok között ügetett a tacskó. Olyan hosszú kutyának rajzolódott, hogy mikor az orra már az első emeletet szaglászta, a farka még mindig a másodikon csóválódott egy hosszú perc körül.

A tacskó néhány szép évet töltött az ódon falak között. Megtanulta a leckét még akkor is, ha érteni nem értette. Csupa jó osztályzatot kapott. Szorgalmas volt és törekvő. Szabad idejében falkában járta a délutánt, más kutyák elveit ugatta, és gyakran szaladt pórázzal a szájában. Megkötni nem engedte többé magát, de kellett a biztonság neki.

Aztán elmúlt az iskola, és a tacskó már a városban futkározott. Girbe-gurba utcákon baktatott, megismerte a körút fényeit. Szerelmes lett, s egymagában ült a hold alatt. Aztán kigyógyult ebből is, bohém lett, megtanulta megkergetni az árnyékokat. Esténként törzshelyén, egy kerthelységben, árnyas diófák alatt szopogatta a velős csontokat, s álmatag tekintettel nézte a macskákat a forró háztetőn. Később komolyabb napok jöttek, s a tacskó hallatta a hangját. Gyűlésekre járt. Véleménye volt. Ugatott. Visszhangra nem talált, hát szép lassan felhagyott ezzel is.

Akkoriban kezdett dolgozni is. Megtanulta meghúzni magát, megtanulta, hogy csak akkor ugasson, ha kérdezik. Alapjában véve szerette a munkáját, bár a sok hosszú értekezlet roppant unalmas volt neki. Olyankor papírt, ceruzát fogott, és rajzolni kezdett. Mindig gyerekeket rajzolt, egy szőke és egy fekete fejet.

Nyughatatlan éveket tudhatott már maga mögött, mikor úgy határozott beköltözik. A ház, amit választott nem volt különösen izgalmas, de csendesnek tűnt, és olyannak, ahol minden este tálban a vacsora, ahol haza várják. A tacskó megtelepedett, és kezdetben nem is csalódott. Az idő közömbösen múlt körülötte és benne is, egyik percet gyakran összetévesztette a másikkal. Hosszú orra belefúródott a ház falába, négy lába monoton kopogott a szobák padlózatán.

Telt-múlt az idő, hol gyorsan, hol lassan. A papírkutya vonalai halványodni kezdtek, s maga is megérezte, hogy a hétköznapok észrevétlen pórázra kötötték. Egy nap aztán orrával megbökte a kertkaput, az kinyílt, és ő elszaladt. Szaladt, szaladt a szabadságért, a fázásért, az esőkért, az életért. Néha volt mit enni neki, néha nem. De a meghalványodott vonalak varázslatosan erősödni kezdtek, és a tacskó elérte, amiért olyan nagyon szaladt.

A gyerekek azóta felnőttek. A szőke ritkán jár a mesékben, a fekete pedig beléjük költözött. Néha találkoznak, beszélgetnek. Nézik egymást, talán várnak valamire. A fekete táskájában ilyenkor megzörrennek az üres füzetlapok, összekoccannak a grafitok. Lábuknál egy papírtacskó mocorog, fölöttük az ég, a hétköznapok.