Urakat szolgálunk. Van, aki csak egyet, s van, akinek az ura maga is csak szolgáló. Engem megbecsülnek: tiszta a kárpitom, rendben vannak a papírjaim is.

- Elnézést, arrébb tudna állni kicsit? Így nem látok jól… - chiptuningos autó. Sportkormány. Még festékszagot áraszt a motorháztetőre vastagon felfestett tűzcsóvás oroszlán.

Biztosan nem hallotta, amit mondtam. Hangos a motorja – nem is csodálkozom. Megkérdezem a fekete sötétített ablakost is.

- Ne haragudjon, megtenné, hogy egyenesen áll be a parkolóhelyre, hogy mások is láthassanak?

Most látom csak, a mozgássérült parkoló jelzést. Nincs mit tenni, biztos ő sem hall engem. Vagy lehet, hogy erre is külön formanyomtatvány van már, mint a kötelező biztosításra, a Casco-ra, a vagyonadóra, az egyéb gépjárműadókra… lehet, hogy időpontot is kell kérni előre, ha valaki meg akarja őt szólítani…

Van itt egy terepjáró is, aránytalanul nagy, teljesen elvakít a fényszórója.

- Bocsánat, le tudná kapcsolni a világítást? Szeretnék helyet keresni magamnak.

Mormog valamit, majd kisvártatva megszűnik a fénycsóva.

- Köszönöm.

Sokáig nem látok még, a hirtelen elsötétedett világban árnyékokból tudok csak tájékozódni. A terepjáró nem a hegyekből jött, csillog-villog még a dísztárcsája is, pedig kicsit sárosak a bekötőutak.

Nem értem. Még ha egy közúti baleset lenne, ahol a sok hírre szomjazó kárörvendő, vagy épp mélyen együtt érző egybegyűltek ácsorognának szokásos módon – még az utat is eltorlaszolva a mentők és a rendőrök előtt… de nem, itt nem erről van szó. Ez nem egy spontán kialakult szituáció, itt kérem meg lehetne tervezni, hogy hova álljak, helyezkedjek, hogy mások – akik ugyanazért érkeztek, amiért én – szintén lássanak valamit. Sajnálatos módon ezt nem mindenki gondolja így. Itt vannak egyenlőbbek is…

Hátrébb több hely van – és bár jóval messzebb kerülök a világot jelentő kifeszített vászontól és a rávetített mozgóképtől, mégis teszek egy próbát.

Itt döbbent csend honol. Akik itt vannak, annak is örülnek, hogy életükben először (és talán egyben utoljára is) eljutottak ide. Akad, aki eljött ugyan, de már össze is roskadt a kimerültségtől és legközelebb majd az előadás végén riad fel, amikor ökölbe szorított kezek lendülnek a magasba, motorbőgés, dudálás harsan fel és vakító fénykürtözés veszi kezdetét.

Ez egy idősebb generáció. Kopott kárpitok, rozsdafoltos kaszni, itt-ott horpadások. Apróbb szépséghibák, amiket nem a tulajdonosuk ejtett, hanem egy irigykedő suhanc kaviccsal, vagy egy erősen illuminált biciklis a végtelenbe nyúló hazaútja során. Idősebb generáció – lízing és egyéb hitelek nélkül. Jól ismerem őket. Gyakran találkozunk munkába menet egy kereszteződésben, vagy a bolt előtti parkolóban. Nem akarok hangoskodni, inkább csendben továbbgurulok férőhely után kutatva. Holnap majd köszöntjük egymást.

Nem látok kombi autókat. Senkinek nincs szerszámkészlet a csomagtartójában, nincsenek fúrók csavarok senkinél – csak nálam. Kicsit kellemetlenül érzem magam. Kisteherautók és utánfutósok sincsenek – tulajdonképpen a vonóhorog is majd mindegyik autóról hiányzik… - ők lennének az igazi barátaim. Nem szoktak itt lenni, de mindig él bennem a remény, hogy egyszer találkozzam velük munkaidőn kívül.

Most veszem csak észre, hogy egy kerítés van köztem és a többi autó között. Drótkerítés körbe az autósmozi területén. Megfordulunk. Úgy látszik gazdám a több lehetőség közül megint a legbölcsebbet választotta.

A beton placc, ahol vagyunk nincs megvilágítva. Hátrébb a fák alatt két másik autó áll. Az egyik valaha piros lehetett, most fehérben pompáz. Alapos munka, de átüt az eredeti szín a kényesebb pontokon. A rendszámtáblája is meg van görbülve. Mellette külföldi rendszámú autó. Többet nem tudok megfigyelni belőlük; már a hátsó kerítés mellett haladunk el. A dombtetőről lenézve megdöbbentő látvány fogad – egy roncstelep. Forgalomból kivont, leharcolt autók. Különböző színűek és márkájúak. Gazdájuk egy újabbért – egy nem feltétlen jobbért - dobta el őket. Talán csak a költségeket nem bírta kifizetni. Talán a házát is elveszítette, nem csak az autóját foglalták le a hatóságok. Ez vár hát azokra, akiket uruk nem becsül meg. Akiknek a gazdája bedől a reklámoknak és új dolgokat vesz, ahelyett, hogy vigyázna arra, ami már megvan… nem sok veterán autó jár felénk sem. A kis sárga bogár talán az egyetlen, a szomszédos utcából. És persze azokra is ez a sors vár, akiknek a gazdáját nem értékelik igazán. A többiek. Az egyenlőbbek...

A vásznon megjelenik az új autó reklámja, a környezetbarát autó – akit nem környezetvédelemből, hanem flancolásból fog megvenni az ember… ha lesz rá újabb hitelkerete… és lelki szemeim előtt megjelenik a következő autósmozis látogatásunk képe: ugyanígy a kerítésen kívülről nézek majd körbe, mint eddig mindig. Ugyanígy nagyvérű autókból áll majd az első sor – de nem ugyanezek az autók jönnek majd. Gazdáik újabb, csillogóbb példányokba ülnek át akkorra. Az idősebb generáció változatlan lesz – és a hátsó parkolóban is ott fog állni az ismeretlen eredetű és a külföldi rendszámú… de az autótemető egyre zsúfoltabbá válik majd – és megjelenik az utakon a frissen a piacra dobott szériából is egy jó néhány.

Hirtelen kék fény tűnik fel mögöttünk – gazdám kiszáll és az izzókészlet után kutat a csomagtartóban… nem hajtottunk gyorsan. És a papírjaim is rendben vannak…

Tanulság:

Megpróbálhatsz úgy élni, ahogy elvárják, meg is találhatod a helyed a társadalomban – de soha nem fogsz tudni megfelelni minden szabálynak.