Nemzeti Állatkert - Kortárs fabulák

Kortárs fabulák a Literán.

 

A LITERA SZERZŐI

IMPRESSZUM

Nagy Gabriella és Szekeres Dóra projektfelelősök – Litera - az irodalmi portál

Kapcsolat:

nemzetiallatkert@gmail.com

litera@litera.hu

Friss topikok

2009.11.23. 11:59 nemzeti állatkert

Kapitány Máté: A medve és a rókák

Címkék: 2009 kapitány máté

Történt egyszer, hogy egy csapat róka véletlenül megtalálta a bujdosó medvét, aki éppen egy tisztáson lakmározott. Falt lehunyt szemmel, mindenről megfeledkezve, valószínűleg régen nem evett már, teste kissé meggörnyedt, lábai erőtlenül remegtek. Tömte magába az erdő bogyóit, válogatás nélkül, mohón, ostoba képpel. Nézték a rókák a bokor takarásában, nézték egy darabig, aztán a legmerészebbik elmosolyodott, közelebb húzta testvéreit, és a fülükbe súgott. Látjátok, hát itt a gazember, itt az a rejtőzködő fenevad, és úgy legyengült az elmúlt hetekben, hogy már nem jelent veszélyt számunkra. Odamegyünk hozzá, kicsit megtréfáljuk, megérdemli a behemót, csak azért, mert nagyobbra nőtt, mint mi, fennhordja az orrát, nem árt, ha valaki végre rápirít. A rókák egy ideig még húzódoztak, sehogy sem tetszett nekik az ötlet, mert hiába volt éhes és gyönge a medve, azért a mancsa még mindig nagyot csapott. De a legmerészebbik addig-addig hajtogatta a magáét, addig-addig győzködte, és bátorította őket, hogy végül beadták a derekukat. Kilépdelt hát a díszes kompánia a napégette tisztásra, és megindult a magányos medve felé. Eltartott egy darabig, mire a medve meghallotta puha léptüket, akkor aztán abbahagyta az evést, és kinyitotta álmatag szemeit. Állt ott esetlenül, görcsösen tartva markában az áfonyát, mint hajdan, rajtakapott bocskorában. Elfutni nem akart, ahhoz még nem volt eléggé jóllakva, úgyhogy ott maradt, földbe gyökerezett lábbal, bambán pislogva. Előrelépett a legmerészebb róka, és nyájas szavakkal megszólította a medvét. Szervusz, medvekoma, mondta, nagyon régen nem láttunk már a mi kis erdőnkben, hiányoltunk rettentően. Mi történt veled? A rossznyelvek azt beszélik, bántottad a feleséged, azért kellett elbujdosnod, de mi tudjuk, hogy ez nem igaz, mi tudjuk, hogy tisztaszívű állat vagy, sosem bántanál mást, igaz-e? A medve rémült szemében megkönnyebbülés jelent meg, hálás pillantást vetett az aprócska vörösökre, és elérzékenyülve brummogta, hogy jajaj, annyira örülök, hogy így gondoljátok, hát nem bántottam én senkit, nem vagyok én rossz, mégis üldöznek már hetek óta, drága rókacimborák! A rókák összenevettek, tetszett nekik, hogy a medve tart tőlük, és tetszett az is, hogy ennyire ostoba. Azért jöttünk, folytatta az elől álló ravaszdi, hogy segítsünk neked jóllakni, mert látjuk ám, hogy milyen állapotban vagy, remeg a lábad, és görnyedt a hátad. De szerencséd van, medvekoma, mert mi tudjuk, hol találod meg a legfinomabb ételt az erdőben. A medve izgatott lett, dülöngélve közelebb hajolt a rókákhoz, kíváncsian odatartva fülét, hogy minden részletet jól hallhasson. Hol az az étel, cimbora, kérdezte morgó hangján. A róka rákacsintott a medvére, majd felmutatott az egyik közeli fa tetejére, egyenesen a pacsirta fészkére. Látod azt a fészket, koma, kérdezte, mire a medve bólintott egy nagyot. Hát abban a fészekben őrzi a pacsirta az erdő legféltettebb gyümölcsét, legédesebb ételét. Neked csak fel kell másznod oda, ki kell csenned a fészekből, és visszamászva közénk, jóízűen elfogyaszthatod. A medvének ennyi éppen elég volt, megköszönte sietve, aztán lázas mohósággal félrelökte a rókákat, és már dübörgött is a fa felé, meg-megtántorodva, de nagy elszántsággal. Futottak utána a rókák is, nagy nevetés közepette, a világért sem hagyták volna ki a medve mászását.

Magas volt a fa, égre törő, kevélyen hajladozó, de súlyos volt az ágakon kapaszkodó medve is. Alatta, odalent körbe gyűltek a rókák, kiabálva hergelték, gonoszan bíztatták. Jól csinálod, medvepajtás, másszál csak szépen, okosan, már nincs messze az a fészek. Szuszogott a medve, szédelgett erősen, homloka gyöngyöt vert, mancsa is izzadt, de a gyomra forrongva hajtotta, gyerünk, mackókám, ma este jóllakunk. Recsegtek az ágak, búsan jajgatott a fa, az egyre erősödő szél pedig mind többször csavarta meg karcsú törzsét. Az erdő legféltettebb gyümölcse, legédesebb étele, motyogta a medve, és bár már alig volt erő a testében, csak még feljebb húzta magát. Már nem is hallotta a rókák nevetését, olyan magasan járt, már nem is hallotta gyomrának korgását, úgy zakatolt fülében a vér, csak azt a nagy roppanást hallotta, mikor kettéhasadt az ág, amire lábával támaszkodott. Zuhant a medve, mázsás testével, zuhant lehunyt szemmel, komoran. Hatalmasat csattant aztán a földön, de valamire ráeshetett, mert lelke még a bőre alatt maradt. Tompán észlelte a rókák sivítását, hogy gyilkos, agyonütötted, te szörnyeteg, agyonütötted a testvérünket, aztán meg, hogy rendőrt ide, rendőrt gyorsan, amíg magához nem tér ez az átkozott. Remélem, legalább, dünnyögte a medve, miközben fáradtan lehunyta szemét, remélem legalább igazat mondtatok.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetiallatkert.blog.hu/api/trackback/id/tr181545809

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása