Az elefánt és a hiéna egyszer arról kezdtek beszélgetni, milyen lehet a rajtuk kívül álló világ. Az a világ, amit azért nem láthatnak, mert minden a saját élőhelyükhöz, saját kis területükhöz köti őket. A hiéna azt mondta, ő igen művelt a világ dolgaiban, és ha lehetőséget kap rá, be is bizonyítja ezt. Az elefánt szinte követelte, hogy álljon elő a nagy ötlettel. Minden megtakarított vagyonát odaadta hát a hiénának, hogy véghez vihesse tervét, a hiéna pedig jó sok időre eltávozott.

Egy napon, amikor az elefánt felébredt, meglepetten nézett körül. Eltűnt a fa, amely alatt oly sokszor hűsölt, és a helyébe egy buszmegállót állított valaki. Délután megérkezett a hiéna, akit az elefánt rögtön kérdőre vont. Mint kiderült, a fa nem tűnt el, hiszen a hiéna abból készítette a buszmegállót. Szerinte ugyanis a hűsölés a semmittevésről szól, a buszmegálló viszont arra tanítja majd az állatokat, hogy induljanak világot látni, ne csak szűk otthonukban éljenek. Igen ám, mondta az elefánt, de errefelé még sohasem járt busz. A hiéna úgy gondolta, azért, mert nem volt, ahol megálljon. És valóban, aznap este megérkezett az első busz. Ez a busz rengeteg olyan állatot hozott, amilyeneket ez a vidék még sohasem látott. Mindegyik újonnan érkezett állat kezében volt egy-egy fényképezőgép, amivel fotózni kezdték az elefántot. Amikor végeztek, felültek a buszra, és elmentek. A hiéna azt mondta, most már biztosak lehetnek benne, hogy hamarosan beindul az élet a pusztában, hiszen ha ekkora az érdeklődés az elefánt iránt, mit szólnak majd az egész csordához.

Másnap az elefánt összeszedte a teljes csordát, és megálltak a buszmegállóban, várták a turistákat. Igaz, hogy a nap nagyon tűzött, árnyék pedig sehol sem volt, de az elefántok kitartó várakozása meghozta az eredményt – megérkeztek a buszok, és már sokkal több állatot hoztak, akik még sokkal több fotót készítettek az elefántcsordáról. Amikor elmentek, az elefánt odaállt a hiéna elé, és köszönetet mondott neki ezért a fantasztikus napért, hiszen ők, elefántok még sohasem láthattak ennyi egzotikus állatot. És hogy mindehhez csupán egy buszmegállóra van szükség…

A harmadik napon aztán nagy terv fogant meg az elefánt fejében. Ő sokkal hatalmasabb és erősebb a hiénánál, akár az összes fát kidönthetné, és mindből építhetne egy-egy buszmegállót. Mennyivel több egzotikus állatot láthatna akkor, és sokkal műveltebb lehetne, mint a hiéna. Így is tett. Egy hét alatt felállította a buszmegállókat, és várta a világot. A hatás nem maradt el, a távolban óriási porfelhőt kavartak az érkező buszok, rajtuk a rengeteg állattal. Mind az elefántot akarta látni, lefotózni, és egész álló napokat töltöttek el a pusztában. Azt leszámítva, hogy a nap minden nap kínozta, az elefánt igazán remekül érezte magát, és elégedett is volt. Nem úgy a többi elefánt, akiket egyre inkább zavarni kezdett a pusztaság és a mindenféle népség. Egyszer aztán kérdőre vonták társukat, mi értelme volt felaprítani az otthonukat, amikor azt sem tudják, honnan érkeznek ezek a buszok. Az elefánt nem tudott rá válaszolni, mondván, hogy nem az a lényeg, hogy honnan érkeznek, hanem az, hogy képesek órákat utazni csak azért, mert nem láttak még elefántot. Amikor az elefánt arra sem tudott válaszolni, milyen állatok utaznak ezeken a buszokon, egy kissé elbizonytalanodott.

A következő reggelen teázni hívta a hiénát, aki a kérdésre csak annyit mondott: „Ha annyira kíváncsiak vagytok, üljetek fel a buszokra, és látogassatok el oda, ahonnan a többiek jönnek. Mivel azonban buszotok nincs, jegyeket kell vennetek, és megfizetni az egzotikus utak árát.” Az elefánt azt mondta, hogy ő minden vagyonát arra áldozta, hogy a hiéna megtanulhasson buszmegállót építeni, és neki semmilye sem maradt arra, hogy jegyet váltson. A hiéna erre azt válaszolta: „Kedves barátom! A buszmegállót te is meg tudtad építeni, ahhoz nem kell nagy tudomány. Nem arra kellett a vagyonod. Én abból, amit tőled kaptam, beutaztam a világot, és rájöttem, hogy vannak földrészek, ahol egyetlen állat sem látott még elefántot, sőt, még csak hírből sem ismeri őket. Buszokat vásároltam hát, és drága pénzért utakat szerveztem ide, hogy láthassanak téged. Most már ők is műveltebbek nálatok, ti pedig maradjatok csak a saját földeteken, és építsetek buszmegállókat, hogy megismerhessenek benneteket a világ minden táján.”

Az elefánt nagyon elszégyellte magát, és megfogadta, hogy soha nem felejti el, hogy szedte őt rá egykori barátja, a hiéna. Azóta, ha az üzleti érzéke nem is, de az emlékezete nagyon jó az elefántnak.