Ahogyan az szombatonként szokás, most is zöld sálakkal felszerelkezett fennsíki majmok vágnak át a szavanna magasra nőtt füvén. Olyasféle hangzavarral közlekednek, ami azon állatok sajátja, akik lehetnek bárhol, mégis otthon érzik magukat, és akinek oly sok minden szabad az életben, hogy talán már nem is ismernek tiltó szót. Jöttükre még az oroszlánok is biztonságos távolságba húzódnak, és nem akadt szavanna szerte olyan ragadozó, aki útjukba merészkedne. Hiába no, tudják mindannyian, hogy csodákra képes az ital: bátorságot csöpögtet azoknak a szívébe is, akik annak híján vannak. Márpedig ha összeverődik egynéhány ilyen szomjazó egyed, csakhamar csordává alakulnak, és fene nagy összetartásukban lepipálják még a nagyvadak hivatásos seregét is.
Nem maradhatnak persze játszótársak nélkül, hiszen annak hiányában nem móka a móka! És lám, máris érkezik a piros színbe bújt ellentábor. Hangban erős, méretben is épp megfelelő, hogy vetélytársa lehessen a fennsíkiaknak; ők a völgyi majmok. Sok mindent szeretnének, szurkolni sportszerűen, ha lehet, de még inkább győzni! Persze a pályán, a komoly hagyományokra visszanyúló pepecs-fociban, de ha nem sikerül, hát az sem baj: még mindig megmérkőzhetnek azon kívül is.
Hangolnak a felek, nincs csukva tartott száj. Az ének száll a Mindent szabad stadion felett, és ha valaki szünetet is tart, hát jó oka van rá: a kezében szorongatott, gyorsan újratöltődő pohárból kortyolgatja annak bódító tartalmát. Utóbb persze bekapcsolódik ismét, hiszen mégsem maradhat le a társai mögött.
Színes szalagok szállnak, festett vásznakra írt üzenetek jutnak célba. A hangulat alakul; egyre több majomanyuka csuklik odahaza, és jaj, mit nem merészelnek? Egynéhány majmot szemrebbenés nélkül embernek csúfolnak! Skandalum!
Aztán sípszó harsan, a zebra jelez így, hogy indulhat a játék. Gyakran mosott mezbe bújtatott lajhárok futnak a kellemes késő délutáni hőségben. Nagy elánnal vetik magukat a küzdelembe; jó tíz percig élvezi a közönség azt, amit produkálnak. Fáradhatatlanul biztatják őket, de mindhiába, kedvenceik csakhamar elfáradnak, néha meg-megállnak futás közben. Itt már kevés a dal, érzik a szurkolók, és az egyik játékos fején egy pohár csattan. Hiába a gondos célzás és az akarat, hogy a zöld sálas néző zöld mezes játékost találjon el, mégis másképpen sikerül. Erre persze nem maradhat válasz nélkül a piros oldal sem, és csakhamar ugráló majmokkal, menekülő lajhárokkal telik meg a pálya.
Harctér alakul a javából; repülnek a sálak, zúgnak a pofonok és a verekedésben óriási porfelhő kerekedik. Oszolni nem akar, később azonban mégis megteszi, így világossá válik, hogy a verekedők közt győztest hirdetni nem lehet: a szanaszét repülő ruhadarabok híján képtelenség megkülönböztetni, hogy melyik majom érkezett a fennsíkról és melyik a völgyből.
Csak a majmok nem aggódnak a döntetlen állás miatt. Legközelebb majd jobban készülnek, és amíg a ragadozók félelmükben a lehető legtávolabb húzódnak, addig ők összeszedelőzködnek, és nagyokat kurjongatva megindulnak hazafelé. A fennsíkiak emerre, a völgyiek pedig amarra. Nem intenek, nem búcsúzkodnak, hamarosan találkozhatnak megint. Minek hát akkor a köszöngetés?
Tanulság akad itt bizony, nem is kevés. Mindet kiemelni ehelyütt azonban nehézkes megoldás, egyiket a másik kárára előtérbe helyezni pedig, egyenesen kerülendő. Inkább a kívánságaimnak adok helyt, miszerint: a ’majmok’ soha ne feledjék, hogy szemben is ’majmok’ szurkolnak, még ha más színbe is öltöztek; az ’oroszlánok’ pedig ne féljenek lépni, ha arra van szükség. A ’lajhárokról’ igazán nem ejtenék szót, csak remélem, hogy előbb-utóbb majd érdemes lesz róluk is…
