Csak a zurndorfi szélcsatornáért fájt a szíve a kis godának minden ősszel, amikor el kellett hagynia a Kárpát medencét. Húzta, halogatta az indulást, a fák fekete boszorkányujjai már elintegették, hideg esők búcsúztatót kopogtak a hátán, a fagyott fűszálak pedig minden reggel ráreccsentek, nem maradhat tovább.

-Egy utolsót. - súgta a fáknak.

-Még egy utolsót. - kérte az esőt.

-A legutolsó. - ígérte a fűnek, és elrugaszkodott az autópályán átívelő vadátjáró korlátjáról. Kedvence a százötvenedik kilométer, a szél ott hurokba fordul, majd újra visszatér. Mint egy óriáscsúszda, gondolta minden ugrásnál. Meg se kellett mozdítania a szárnyát, hasa alá gyűrte a szelet, és száguldott, gyorsabban, mint a Subaru Imprezzák. Nem volt hely a világon a Léna-deltától Esbjergen át Afrikáig, ahol ilyen szabadnak, könnyűnek, mégis erősnek érezte volna magát.

Hóillatra ébredt, a havat gyűlölte, a tél ékszerét, hivalkodó fehérséget. Becsukta a szemét, és utoljára dőlt bele az áramlatba, pörgött, kifeszült, suhant, de már nem játékosan, mint eddig, elkeseredett volt és dühös. Magába akarta szívni, pihéi közt megőrizni a szelet, mert távolabb már csak az emléke maradt, és a nyomorult, enyhe szellő. A kis goda sírt a Bakony fölött, sírt végig, míg átrepült a tengeren.

Tavasszal ő volt az első, az első goda a szélcsatornában. Ficánkolt, bukfencezett, hajnalig táncolt, nem is hagyta volna abba, ha nem hallja meg, hogy két férfi a villanypózna mellett természetvédelmi engedélyről beszélget. A kis goda kíváncsi volt, ez mit jelent. Tudta, hogy ő védett fajta, hátha róla is szó esik, de csak annyit hallott, hogy megvan. Nem értette, hogy mi van meg, nem törődött vele, otthagyta őket, és lubickolt tovább a levegőben.

A markolók nem zavarták, hangjukat elnyomta a szél zúgása. A betonkeverőket szívesen elnézegette, néha belerepült a fekete füstbe, szerette a dízelszagot. A kukoricás közepén kiirtott foltra helyes kis buckát halmoztak, ott egészen alacsonyra ereszkedhetett, hagyta, hogy súrolja hasát a domb, ez új játék volt. A daru először felbosszantotta, de ide-odahajlott előle, és a kis goda úgy gondolta, a daru meghunyászkodik. Mindenre bólogatott. Nagy, fehér hengert emelt fel és három fehér lapátot.

A nagy sürgölődésben goda meg is feledkezett egy pillanatra a szélcsatornáról, csak ült egy kukoricacímeren. Mint egy óriásmozi, gondolta. Jól esett neki a pihenés, de hamar elveszítette a türelmét, semmi sem olyan érdekes, mint a repülés, és vadul vetődött alá, mert bízott magában. Engedte magát sodorni vakon, hiszen a szél mindig egyfelé vitte, csak ritkán fordult meg, és fújt dél felől, olyankor hozta a disznótelep szagát. Most északról süvített, hozta a lappföldi nyarak illatát.

Erős turbulenciát kavart a kis goda maga mögött, nyílként fúródott a levegőbe, pontosan, amerre szokott, nem volt semmi különleges, az északi szél, repkényről felszálló méhek, és egészen magasan a többi madár. Megérzés, magyarázta utóbb magának, hogy kinyitotta a szemét, az utolsó másodpercben, míg lehetősége volt igazítani röptén. Különben nem tudta volna elkerülni az ütközést. A nagy, fehér henger három fehér szárnyával nem mozdult semerre. Nem bólogatott, nem hajlongott, álltak mereven a lapátok, még nem kötötték a rendszerbe.

A kis goda nem adta fel. Vérmes és ijesztő külsőt öltött magára, szárnyait borzosan szétterpesztette, hosszú csőrét vészjóslón előrenyújtva felszerszámozta a zurndorfi áramlatot. Szerencséjére tizenkettes volt a szél, csak úgy dudált. Nem hagyhatja, hogy elfoglalják a játszóterét. Ezért utazott kilométereket, erre vágyott, míg kiköltötte a többi godát, míg átrepülte a sivatagot, míg bosszantották a rénszarvasok, buta állatok nagyon. Útvonalára a szélcsatornában százötvenedik kilométertől a kukoricatáblán át. Meg kell hátrálnia a szélerőműnek, gondolta, és fogát összeszorítva, tollas bombaként csapódott a toronyba.