Volt két kicsi egér. Az egerek mezején éltek ők is a többi egér között. Hanem azért valamiben mások voltak: kabátkájuk volt. Ezért tisztelték, megbecsülték őket. Mert az egérnépnek is vezetőre van szüksége, rájuk hát bízták a tarkabarka sokaság kormányzását. Valahová a régmúltba kanyarodik még a dolog, mikor a szörnyűséges macska uralma alatt nyögött a szegény egérnép. Nem volt nekik szabadságuk, élelmük se sok, s hozzá rejtélyes módon el-eltűnedeztek közülük ama a bátrak, kik szebb életre, több élelemre vágytak, s ennek hangot is mertek adni.
Hanem aztán a nagy macska kimúlt. Nem ölték meg (bár sokszor akarták) csak kiszállt belőle a lélek, s az egerek magukra maradtak. Ekkor gondolták, hogy vezesse őket az a két, kabátkás egér. Mer’ ha van ilyenjük – tán okosság is adatott hozzá, az meg elég a vezérséghez. Némelyek a piros kabátkásat szerették, mások a narancsszínt viselőhöz húztak. Háborút viszont emiatt nem akartak. Ezért kieszelték, hogy néhanap evezzen csak át a patakon túlra egy sajkában a két kabátos egér, ott van egy domb, s azon ők egyezzenek meg. Aztán ha eldőlt, ki lesz a vezér egy időre, jöjjenek vissza ugyanabban a sajkában most már békésen evezve és hirdessék ki a döntést.
Jól ment ez így egy darabig. Hol egyik-hol másik egér vitézkedett felettük. Aztán nehéz idők jöttek: elverte a jég a termést, kiöntött a patak is, ráadásul hosszabb lett a tél és forróbb a nyár. Érezték a kabátos egerek is, hogy valahogy mások most a dolgok, mint annak előtte.
Egy napon ott voltak megint, túl a patakon, hogy eldöntsék a dolgokat. A piros kabátos egéré volt utoljára a vezérség, tudta, hogy át kell adnia. Ám a naracsszín kabátos már nem akar vele szóba állni, mert megelégelte, hogy az a másik túl sok magot tesz félre a barátainak a termésből. Legalábbis úgy tűnt nagyon, de a piroskabátos egér ezt mindig visszautasította. Mégis valahogy kezdett e vélemény az egerek közt szépecskén terjedni, s idő múltán mind kevesebb tudta tisztelni, s még annyi se szeretni. Ráadásul a sok baj idején felnőtt köztük egy nagyokat mondó, szúrósszemű kis koromfekete egér, aki minden rosszat, ami az egérnépet mostanában elérte éppen rájuk, a piros meg a narancsszínkabátos egerekre hárított. Előbb nevették, majd kezdték utálni, mer’ egy része az egérnépnek szívesen hallgatta
a beszédét. Mintha több gabonamag termett volna máris, s szebb lett volna az ég az egerek mezeje felett…
Most először hosszú idők óta sehogy se tudtak megegyezni, hogy ki vezesse az egérnépet tovább. Beszálltak a sajkába és kezdtek visszaevezni a népükhöz dolguk végezetlenül. Mindkettő csakis a másikát okolta a szégyenért, de saját magát még egy morzsányit se tartotta hibásnak.
Hát így eveztek egy csónakban. De a nagy sodrásban csakis összhangban evezve lehetett partot érni. Ám most hol az egyik húzott nagyot, hol a másik vágta be az evezőt a habokba… hát forgott a sajka a nagy víz közepén, ahol a sodrás a leggyorsabb. Akkor már az egérnép a parton gyülekezett. Remélték dobnak nekik mentőkötelet, s nem hagyják őket lefelé sodródni a nagy vízesés irányába ahonnét soha nincs visszaút.
Az egérnép némán nézte őket. A kezük mindnek a háta mögött, mintha valami katonák lennének a díszsorfalban. De a szemük…! Döbbenve látta a két kabátos egér, hogy a tekintetük olyan, mint a szúrós szemű kis egérnek, akire nem is figyeltek a nagy osztozkodásban, s aki – alig hittek a szemüknek – közben hatalmasra nőtt, megizmosodott, most meg az egérnép mögött állt, és merészen éppen őrájuk mutatott és elkiáltotta magát szörnyűségesen. Ekkor az egerek, mind elővonták kezüket a hátuk mögül és őrájuk nem mentőkötelet, de egy-egy nagy követ dobtak. Kiesett menten a két kabátos egér kezéből az evező és menthetetlenül sodródtak a vízesés felé.
De azt még látták, hogy a nagyra nőtt egér szépen az állához nyúl, lecsatolja az egérarcát és vigyorgó patkánypofával nézi, ahogy az egerek mind imádni kezdik…
V, mint Vendégszerző
