Kókusz és Szotyi mindketten patkányok. Tőlünk nyugatabbra politikailag korrekt módon talán génmódosított egereknek vagy valami hasonlónak hívnák őket, de nálunk ők csak patkányok. Somlóvásárhelyen születtek, ott is ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Kókusz, a fehér patkánylány a legszebb, Szotyi, a szürke patkányfiú pedig a legtökösebb volt a helyi patkányközösségben. Hamar egymásra találtak, összeköltöztek és sok kis patkányt hoztak össze. Aztán egy szép napon úgy határoztak, hogy elindulnak és szerencsét próbálnak a fővárosban. Hiába figyelmeztették őket a bortól virágos orrú, sokat látott öreg patkányok, hogy ne menjenek, mert meg fogják bánni, ők nem hallgattak senkire, csak mentek a maguk feje után. Elbúcsúztak a rokonoktól, majd felrakták a kölköket a vonatra.

Pesten aztán kutyául alakult a sorsuk. Nem volt miből megélniük, a jófajta bor is hiányzott, ráadásul éppen a kétlábúak gazdasági válsága idején érkeztek. De azért szerették egymást. El is határozták, hogy fajtájukhoz híven ők ketten majd túlélnek mindent.

Azonban a dolgok egyszer csak nagyon elromlottak. Nem ismertek magukra: állandóan veszekedtek, kiabáltak és sehogy sem jöttek ki egymással. Szotyi a közeli talponálló törzsvendége lett, Kókusz pedig rákattant a kertévé hétköznap délutáni veszekedősójára.

Innen is jött a kissé hibbant, de felettébb jövedelmező ötlete is: jelentkeznek Szotyival, előadják magukat (ez könnyűnek tűnt, hiszen csak kiabálniuk és veszekedniük kell), felmarkolják a jussukat és azzal majd csak kihúzzák valahogyan a hónap végéig.

Szotyi rövid gondolkodás és néhány stampó elfogyasztása után beadta a derekát.

Néhány nappal később, ahogy ott ültek a kertévé stúdiójának öltözőjében egymás fülét rágva, egy kicsit megbánták, hogy eljöttek. De hát muszáj volt; az asszonynak cipő kellett, a kölköknek ruha, Szotyinak meg pia.

A veszekedősó a legnépszerűbb volt az egész országban. Nézettsége messze meghaladta a rivális sóét, amit szégyenszemre nem egérféle, hanem egy nőnemű malac vezetett. Ennek a sónak viszont nem is akármilyen házigazdája volt: egy mongol futóegér!

Ez a sunyi tekintetű egér szólította most Kókuszt és Szotyit. Felvezetésképpen előadott egy felháborítóan hazug sztorit kettőjükről: e szerint ők ketten egy tengerjáró hajón találtak egymásra. Nem tudván azonban, hogy egymásnak rokonai, vérfertőző viszonyba keveredtek és mire behajóztak Portsmouth-ba, itthon már mindenki tudta, micsoda szentségtelen dolog történt közöttük. Ki is közösítették őket. A ferdeszemű futóegér szerint két vendégének története tele van intrikával, hazugsággal, árulással és gyilkossággal.

Szotyiék csak pislogtak egymásra. Aztán bevonszolták magukat az olcsó órabérért tapsoló rágcsálókkal teli stúdióba és helyet foglaltak a vendégeknek kihelyezett gyufásskatulyákban. Farkasszemet néztek a mongol emigránssal, engedelmesen válaszolgattak a kérdéseire, olykor felháborodtak, máskor lemondóan legyintettek. A közönség pedig csak várt.

Kókusz és Szotyi egyre jobban belelendült. Tartották magukat az előre megbeszéltekhez, de azért szépen ki is színezték azt a sok baromságot, amit a műsor szerkesztői agyaltak ki a számukra. De mint mindig, amióta feljöttek a városba, most is csúnyán összevesztek. Fröcsögött a nyál a pofájukból, egymás torkának estek és úgy rázták egymást, hogy a sónéző patkány azt hihette, mindjárt leesik valamelyikük feje. De nem történt ilyesmi. Csak némi vér folyt.

Mire a kövér és agyatlan biztonsági hörcsögök szétválasztották őket, már le is telt a nekik kirendelt műsoridő. Kimerülten szuszogtak mindketten. A két apró, fekete gombszempár dühödten meredt egymásra, de a patkányok tudták jól: megdolgoztak a pénzükért.

Tudta ezt a mongol futóegér is. Harmincnyolc perces veszekedősója minden eddigi nézettségi rekordot megdöntött, a tizennégy perces reklámblokkról már nem is beszélve.

Kókusz és Szotyi a hátsó kijáratnál várták a pénzüket. Mindkettőjükről foltokban hiányzott szőr, ami pedig megmaradt rajtuk, az vértől csutakos csomókban tapadt vézna testükre.

Megkapták a jutalmukat. Igaz, hogy a válság miatt 30%-kal kevesebb járt minden veszekedősós önkéntesnek, de legalább volt miből inniuk.

Szotyi aznap este magával vitte Kókuszt is, aki amellett, hogy veszekedősó-függővé vált, alkoholista is volt.