Mint már az megszokott volt, a hatalmas állatkertnek minden napja tele volt bámészkodókkal. A leopárd most épp egy sziklán hasalt, s az emberek csodálva bámulták gyönyörű bundáján, hogy futnak csillogva a napsugarak. Az csak lustán ásított egyet, mire minden ember szájtátva bámulta az ámulattól. Megrántotta kicsit hatalmas mancsait, mire az emberek tapsolni kezdtek. A gőgös állat élvezettel nézett végig közönségén. Megszokta, hogy az emberek az ő ketrece előtt képesek percekig ácsorogni, hátha megmozdítja akár csak a farka végét is. Néha már unta is, hogy állandóan a középpontban van. Magányosan tengette mindennapjait, a többi állathoz nem igen szólt, rangján alulinak tartva azt. Nagy unalmában egyszer csak a szomszéd ketrecben sürgő-forgó ugróegeret kezdte fürkészni.

- Te satnya kisegér? Egy életen át csak gürcölsz, gyűjtögetsz, dolgozol reggeltől estig, még sem haladsz sehová. Én bezzeg, itt fekszem egész nap, s finomabbnál finomabb falatok hullnak az ölembe. Nem unalmas az életed?

- Nem bizony macskakoma. Naponta látom, te a legínycsiklandóbb falatokat is félberágva dobod el, én meg a legapróbb morzsát is felszedem a földről. Én örülök a feljövő napsugárnak is, neked meg van mindened, nem becsülsz semmit, sosem vagy boldog. S sokkal nagyobb kincs nekem egy falat száraz kenyér, mint neked a sokféle drága lakoma.

Erre aztán már felmérgesedett a leopárd.

- Hogy merészelsz te engem kioktatni, ostoba jószág! Én vagyok az állatkert sztárja! Csak irigy vagy a jómódra, amiben én részesülök, azért gúnyolódsz.

- Majd megérted szűkösebb esztendőkben, ha az embereknek már lerágott csont leszel, miről is beszélek. – azzal fittyet hányva a leopárdra az ugróegér beugrott az odújába, nem is igen beszéltek többet egymással.

Történt egyszer aztán, hogy, hogy nem a leopárdot, pár állattal együtt nagy teherautóra pakolták és messzire vitték az állatkerttől. Na ahogy kitették a vadmacska szűrét új otthonába, rájött, hogy igencsak megváltozott a helyzete. Először csak keresett egy nagyobbacska sziklát magának, gondolta kifekszik, aztán majd jönnek az emberek és bámészkodnak rajta, aztán meg dobálnak neki húst, mint eddig. No, de aztán arra várhatott, előbb csak a farkát mozgatta, de mivel erre egy embert se látott bámészkodni a közelében, üvölteni és ugrándozni kezdett a szikla tetején. Az arra járó állatok, mind jót nevettek rajta. Több napig tikkadt a sziklán étlen szomjan, mire csak rá vitte a kín, hogy félretéve a lustaságát élelem után kezdjen kutatni. Több heti kóválygás után egyszer csak az ugróegérrel botlottak egymásba. Az egér jól meghízott, kiizmosodott és láthatóan jól volt dolga. Több állat is állt körülötte, és hallgatták, ahogy az a szorgos, kitartó munkáról beszél.

- Hát te régi szomszéd, merre jársz erre? – ismerte fel az egér a gőgös leopárdot, akiről most még a bőr is lógott nagy soványságában.

- Idehoztak az emberek, és magamra hagytak. – kesergett az meg. – Nem tudom mi tévő legyek, itt nincsenek csodálóim, és nem dobálnak be éjszaka húst a ketrecembe. Szörnyű egy pokol ez itt.

- Nem barátom, ez itt nem a pokol. Ez itt bizony a valós élet. Itt az a dicső, aki saját erejéből teremt magának jólétet, tudásából, erejéből, bátorságából. Itt az önhitt ásítozásból és magamutogatásból alighanem éhen fogsz dögleni!

Azzal megszánva a haldokló leopárdot megitatta és megetette. Az meg miután felerősödött áldozatos munkával megtanult saját maga élelmet szerezni, s azontúl ne minden csontról lerágta a húst az utolsó falatig. Megtanulta becsülni a tudást, a kitartást, s a nála gyengébbeket, szegényebbeket.

Tanulság: mindennapjainkat sztárok, hírességek ragyogják be, s olykor szürke egérnek érezzük magunkat, aki sosem fog ezek nyomába lépni. Pedig egyszer sem biztos, hogy aki fényes, csillogó, semmittevésben tölti mindennapjait az épp annyira gazdag és boldog életet él, mint serényen dolgozó társai.

Ezek a csillagok csak a média ketrec kegyeltjei, akik deformált világban léteznek, ideig-óráig…