Már csak egy, egyetlenegy madár volt a világon.

Réges-régen tudta mindenki, hogy a madarak már jó ideje kihaltak, de ezt az egyet még látták néha. Madárdal se volt már régóta, ezért ez az egy madár nagyon fontos lett. Egyeseknek. Másoknak nem hiányzott se a madárdal, se a madárraj az égen, azt mondták, ez a világ rendje, mindig kihal valami, most a madarakon a sor.

Akiknek hiányoztak a madarak, hajszát indítottak, hogy ezt az egyet, ezt a még élő madarat valahogy befogják. Csapatokat szerveztek, rendületlenül járták az erdőket és mindenféle trükköt bevetettek, hogy előcsalogassák az általuk „jövőmadárnak” nevezett élőlényt. Elhatározták ugyanis, hogy genetikai kísérlettel szaporítani fogják őt. Azon meg egyenesen összevesztek, hogy addig is ki őrizze majd az egyetlen madarat.

Az erdők és mezők állatai egyre nyugtalanabbul figyelték az emberek jövés-menését, mert csakhamar rájöttek, hogy a madarat keresik. Ők tudták hol van.

Rókadóra – aki nagy családja miatt nagy tekintélynek örvendett –, azt javasolta, bújtassák el a madarat az emberek elől, mert az is nekik köszönhető, hogy kihaltak. Vakondandor szerint az ő földalatti járatába kellene dugni a madarat. De hiszen ott nem lát! – kiabálta nyuszijuli – és repülni se tudna, tette hozzá. Békabéla, a tó lakója rögtön rávágta, hogy akkor rejtsék a víz alá, ott biztos nem fogják keresni az emberek. Ott meg megfullad, te bolond! – torkollta le sünödön. Akkor mit csináljunk? Hogy védjük meg tilla-tillát? – így nevezték az állatok maguk között a madarat.

Majd én felöklelem az embereket, ha ide mernek jönni! – állt elő szarvaskata nagy bátran. Én meg jól megharapom őket! – vágta rá farkascsaba, mire előállt medvevendel, hogy tőle harapás nélkül is meg fognak ijedni. Tőled? – cincogott fel egérhelén, tőlem sokkal gyakrabban meg szoktak ijedni az emberek, és még sikoltoznak is! Mókusmárk, aki a fáról mindenkire rálátott, csendre intette a gyülekezetet és azt javasolta, inkább induljanak el rejtekhelyet keresni. Engem ne hagyjatok itt! – sziszegett fenyegetően kígyóvilmos – rám még szükségetek lehet! Akkor szedd a nem létező lábadat, szóltak rá a többiek, mindig várni kell rád!

Menet közben egymást intették csendre, nehogy felhívják magukra az emberek figyelmét. De fogalmuk sem volt, hol találnak olyan helyet, ahová tilla-tillát elrejthetik.

Annyira csendben vonultak, hogy még az avar zörgését se lehetett meghallani, pedig nyuszijulinak igencsak jó hallása volt.

Egyszer csak szárnycsattogásra figyeltek fel. Mi ez? – kérdezték többen is, ez nem lehet a mi madarunk, ő nem itt lakik. Néztek felfelé, néztek lefelé, néztek a fákra, néztek az égre, de sehol nem látták a szárnycsapkodás gazdáját.

Ott van, ott van! – kiabált majomlajos –, ott, ni, a mamutfenyő tetején! De ez nem tilla-tilla! – csodálkozott el vaddisznólipót, ez nem ő! Hirtelen nagy csend lett a meglepetéstől, majd néhányan ugrálni és kiabálni kezdtek: hurrá, hurrá! Akkor lett még egy madarunk, lett tilla-tillának párja! Az örvendezésnek nem akart vége szakadni, amikor lepkelenke felajánlotta, hogy felrepül a fa tetejére és elújságolja az újonnan találtnak a nagy hírt: elvezetik tilla-tillához, és akkor már egyikük sem lesz egyedül.

Adjunk neki is nevet – mondta szarvaskata –, de mi legyen az? Lett is nagy hangzavar, mindenkinek volt ötlete, hogy is kéne hívni az új madarat. Billa-billa – erősködtek többen is –, az olyan szép, és nagyon hasonlít a tilla-tillára. Medvevendel megszavaztatta az ötletet, de a szavazatszámlálást mókusmárk végezte, és mint tudjuk, ő a fáról mindenkire rálátott, így azt is észrevehette, ha valaki mind a két, ne adj isten, mind a négy mancsát föltette. A billa-billa kis szavazattöbbséggel ugyan, de nyert.

Elindultak tehát az állatok visszafelé, hogy billa-billát bemutassák tilla-tillának.

Amikor a két madár boldogságát látták, azt, ahogyan örültek egymásnak, ahogy össze-vissza kergetőztek a levegőben, megnyugodtak.

Most már ketten vannak, különben is tavasz van, és nemsokára fiókáik lesznek, majd azoknak is fiókáik, és így tovább, egyre több madár lesz a világon. Nem kell már félteni és őrizni azt az egyet, lesznek sokan, sokan és még többen.

És azt gondolták, hogy azok az emberek, akik szerették a madárdalt, boldogok lesznek, akik meg nem…

És boldog kacagás, rivalgás, nevetés verte fel az erdőt, ami eddig olyan csöndes volt. És ekkor elkezdtek dalolni a madarak is. Egyelőre csak tilla-tilla és billa-billa…