Mottó: „A holt verseny az, amikor mindenki meghal.”
– Mondjak valamit? Havazik a hó! – szólt Krinolin, a ló.
– Én úgy is látok mindent, ha nem mutatják! – nyihogta Krinola, a lányló.
A két gyerekló már hajnalban kint nyargalt a mezőn.
– Krinoooooliiiiin! Várj meg! – nyerített a lányló a fiúló után.
A fiúgazda meg a lánygazda nevetve nézte a boldog lópárt.
– Ezek soha nem fogják elengedni egymást! Ugye édes? – fordult a fiúgazda a lánygazdához.
– Mi sem engedjük el őket soha! – sóhajtott a lánygazda. – És egymást sem engedjük el! SOHA! SOHA! Ugye drága?
– Ezek úgy fognak szeretni téged, hogy kileled a párád! Ezt ne felejtsük el! – nyihogta Krinolin.
– Na jó, ezt bezárom a fejedbe, és akkor ott marad! – nevetett Krinola.
Pár év múlva a fiúgazda lecserélte a lánygazdát – az édes már rég keserűvé vált: nem volt lánygazda többé, és nem volt édes sem. Egyedül élt. A vágóhídon dolgozott.
A fiúgazda nemsokára megnősült:
– Elvehetem a feleséged? – kérdezte egy másik fiútól, aki mindeddig azt hitte, hogy az ő házassága örökké fog tartani.
– Nem értem mit mondasz. De hiszen ő az én feleségem!
– Megígértem neki, hogy ha elváltok, elveszem feleségül.
– Neked egy dobogó kő van a szíved helyén! Megteszed?
– Meg! – felelt a fiúgazda.
A fiúgazda elvette a másik fiú feleségét, de aztán pár év múlva tőle is elvette egy másik ember az új asszonyt.
Tizenkét év telt el azóta, hogy Krinolin és Krinola kiscsikóként a mezőn nyargalászott. A fiúgazda minden évben talált magának egy másik lányt. Most a legújabb lánnyal együtt nézte a poroszkáló lópárt.
– Ezek az öreg lovak annyi zabot esznek, mint tíz csikó! – morogta az egykori fiú.
– A vágóhídra kéne vinni őket! – válaszolt az újlány. Aki még lány volt, nem asszony.
– Krinolin! Krinola! Gyertek! Elmentek kirándulni! Ne féljetek! – mondta az egykori fiú. És nem érzett semmit. Semmit.
– Szerinted hova visznek bennünket? – kérdezte Krinolin.
– Kirándulni! Ne aggódj, visszatérünk még ide! – nyugtatta ideges párját Krinola.
– Jaj, inkább egy száraz hajót szeretnék, ez annyira ráz! – mondta Krinolin.
– Ne félj! Egyél! – válaszolt Krinola.
– Kérek még egy zsák búzát! – nyerített Krinolin.
– Miért kettőt kérsz? Nincs kettő szád! – nevetett Krinola.
– Poros a torkom! Muszáj ennem! Úgy félek, hogy meghalunk – szamárkodott Krinolin.
– Okos szamár szenved! Gondold azt, hogy kiscsikók vagyunk, és a mezőn nyargalunk! – csacsogott Krinola. – Emlékszel, amikor a répa belebújt egy szögletbe, és sehogyan sem tudtuk kiharapni onnan? Mennyit röhögtünk a bújdosó répán! És amikor téli barackot kívántunk? Emlékszel még?
A vágóhídhoz értek. A lovakat leráncigálták a kocsiról, és behajtották őket egy szűk, sötét odúba.
– Nézd, milyen jól állok ebben a karámban! – próbálkozott Krinola.
– Hol vagyunk? Szoroskodj mellém, hogy ne féljek! – könyörgött Krinolin.
Ebben a pillanatban hatalmas fénysugár vetült Krinolára, és Krinolin egy nagy csattanást hallott.
– Megdobta a szívemet valami! Krinolin, segíts!
– Nagyon ütötte Krinolát az áram – suttogta Krinolin, és összeesett a fejére mért bárdütéstől.
– Krinolin! Krinola! – ordított hatalmasat az egykori édes lány. Most már keserű asszony. Az ő kezében volt a gépezet, amivel a lovakat sokkolták a haláluk előtt.
Értelme: NINCS
Illetve van: – „Az ember a legrosszabb barátom”, sóhajtotta Krinolin mielőtt kimúlt.
