A feketerigó csak egy dolgot ismert, és egy dolgot szeretett: a levegőeget. A repülés volt a mindene. Akár nyáron, ha a forró talajtól eltávolodhatott, akár télen, ha a süvítő széllel szembeszállhatott, sosem panaszkodott, mindig mosolyogva repült. Hangosan énekelt, becsukta a szemét, és engedte, hogy a szél átjárja a tollait. Ez volt legteljesebb érzés, amit valaha megtapasztalt. A tágas égbolton nem botolhatott kövekbe, nem eshettek rá faágak, nem kaphatta el a róka, és odafenn nem volt útban senkinek, kényelmesen elfért mind, akinek megadatott a repülés ajándéka.

Akkor is épp vidáman énekelve bukfencezett egy tanya fölött, amikor meghallotta a segélyrikoltást. Először megszeppent ugyan, mégis a bajbajutott segítségére sietett. Egy tyúk szorult be a kerítés két deszkája közé. A feketerigó segített neki, és a tyúk azt mondta, hálából a párja lesz, és fiókákat szül neki. A feketerigó azt válaszolta, rendben, és röppent volna vissza az égboltra, de a tyúk utána szólt:

- Hé, most nem hagyhatsz itt! Hiszen még fészkünk sincs. Egy olyan fészket szeretnék, amilyen a ti fajtátoknak van. Fenn a fa tetején.

Szóval a feketerigó fészket rakott, és mosolyogva intett a tyúknak, hogy akkor ő megy repülni.

- De én magamtól nem tudok feljutni oda – mondta az.

Akkor a feketerigó a hátára vette a sokkal nehezebb tyúkot, és felmászott vele a fészekig. A napjaik nyugodalmasan teltek, a feketerigó ugyan nem repült annyit, de tudta, hogy a tyúk mellett kell lennie, mert így helyes. Amikor nagy hideggel megjött a tél a tyúk azt mondta:

- Ha nekem adnád a szíved, az melegen tartana.

És a feketerigó neki adta. Amikor repült, nem ugyanazt érezte, mint régen. Nem trillázott ugyanúgy az éneke.

Néhány hónap múlva, amikor megszülettek az első fiókák, a tyúk azt mondta:

- Ha nekem adnád a szemeid, könnyebben találnék étket a kicsiknek.

És a feketerigó neki adta. Nem mert felrepülni többet, nehogy ne találjon haza. Fájó ürességet érzett, ha eszébe jutottak a levegőben töltött idők.

Később, a cseperedő fiókák azt mondták az apjuknak:

- Ha nekünk adnád minden gondolatod, később büszke lehetnél ránk!

És a feketerigó nekik adta. Már csak a ritkán eldúdolt dalokból emlékezett a repülés örömére.

Ment a tél, megjött a tavasz, és a tyúk unokaöccse, egy kiskakas vetődött feléjük. Azt mondta a feketerigónak:

- Hát, öregem, sajnálhatod, hogy nem látsz, mert a párod gyönyörű! Ha nekem adnád a hangod, szép dalokat énekelhetnék a tyúkoknak, nekem is lehetne ilyen feleségem!

És a feketerigó neki adta. Lassan elfelejtette a dalokat, amelyeket repülés közben fújt.

A világ túl sötét és túl csendes lett. A feketerigó nem akart meg sem mozdulni, túl sokat aludt és úgy érezte, hogy mindenkinek kerülgetnie kell. Ez is teljes érzés volt, mint a repülés, csakhogy amíg az élettől ragyogott, a feketerigó nagyjából így képzelte el a halált.

- Talán már meg is haltam – mondta egyszer magának álmában.

Felriadt. Elfogta a pánik. Az jutott eszébe, hogy még utoljára felemelkedik a levegőbe, még utoljára tesz néhány kört a tájak felett, ahol mindig annyira boldog volt – akkor is, ha nem láthatja őket, és nem dalolhat nekik. Még egyszer, mielőtt valóban meghal.

Épp kifeszítette a szárnyait, amikor érezte, ahogy a tyúk hozzábújik.

- Annyira szerencsés vagy, hogy tudsz repülni! – mondta az. – Olyan fennségesen úszol a levegőben! Annyira szabadnak látszol! Igazán szerencsés vagy!

És a feketerigó nem röppent fel, hanem odaadta a szárnyait a tyúknak, hogy az is megtapasztalhassa, milyen a repülés. És mialatt a tyúk boldogan kotkodácsolt a tanya fölött, a feketerigó ismét elaludt, és nem is ébredt fel többet.