Az erdő, ahol történetünk játszódik, igazán nem volt egy rossz hely. Bőven termett gyü-mölcs, a patakok kristálytisztán csörgedeztek. Az állatok vezetője az elefánt volt, akinek dön-téseit az apró-cseprő vitákban – mert nagy ügyek nemigen adódtak - mindenki elfogadta. Az elefánt jószívű volt és igazságos. (Ebben a sorrendben.)
Egy nap azonban aranyszínű, csábítóan hullámzó kígyócska tekeredett az elefánt nagy tap-pancsai elé.
- Ó, vezérem!– sziszegte a selymes kis hüllő – Ó, te igazságos, te kegyes!
- Mondd gyorsan, mit akarsz, nem kell a hízelgés, rengeteg a dolgom! – dörrent rá az
Öreg, mert szerette megjátszani az elfoglaltat.
- Tudod, én mindenfelé elcsúszkálok, és ott lent az aljnövényzetben sok érdekeset hallok.
Pletykákat, panaszokat is, bizony!
- Panaszokat?!
- Hát… van néhány nagyszájú, aki telebeszéli a többiek fejét. Azt mondják, túl sok az élősködő, és ujjal mutogatnak más erdőkre, ahol jóval nagyobb a rend, és mindenki tudja, mi a dolga. Nincs is annyi üresjárat!
- Nocsak! – komorodott el az elefánt.
- Hát, ha gondolod, van nekem egy tuti barátom, a kőszáli kecske. Ő ugyan a hegyekben
él, de valóságos szervezőzseni! Csak szólnom kell, és lejön hozzánk, hogy neked, ó, bölcsek bölcse, aranyat érő tanácsokat adjon.
- Miféle tanácsokat?
- Hát ilyen munkaköri tanácsokat… mert lásd be, nagy itt a zűrzavar. A farkas vadászat
helyett a fűevőkkel bratyizik, a majom egész nap a farkán lógva fecseg, hogy a pillangókról már ne is beszéljünk!
- Miért? Mi baj van a pillangókkal?
- Összevissza repdesnek. Nem tartják be az útvonal előírásokat. Így alakult ki túlterme-
lési válság a növényzeti szektorban. Nézz csak körül! Alig férünk már el, a szemét meg csak gyűlik.
Az elefánt mélyen eltöprengett. A kígyó megzavarta lelke nyugalmát. Valóban gondok van-
nak az erdőben? Jaj, nem kellett volna elvállalni ezt a főnökséget! Mit tegyen?!
Harmadnapra meghozta a döntést. Egymagában. Még a Királyt, a messzi távolban vadászó oroszlánt sem kérdezte meg. (Az elefánt sajnos hajlamos volt az önfejűségre…)
- Hallgass ide, te kígyó! Befogadom az erdőbe a te kecske komádat. Legyen ő az én jobb-
kezem, mindentudó helyettesem, és csináljon itt rendet!
A kecske loholva jött. Untig elege volt már a hegyvidék zord éghajlatából és az ízetlen zuz-mókból, amelyek alig csillapították éhségét. Az elefánt ajánlata számára az utolsó szalmaszál volt!
Azonnal rendelt magának egy trónszéket, jó magasat, hogy mindent láthasson.
Alig telt el néhány hét, és a dzsungel lakói dohogni kezdtek a kecske okvetetlenkedései mi-att:
- Mégis mit akar? Ez nem az Alpok vagy a Himalája, ahol egy szál maga ugrabugrált! Ez a
dzsungel, és itt mások a törvények! És miért veszi el tőlünk a legszebb gyümölcsöket? Azt mondja, télire! Nálunk nincs is tél!
Szaporodtak a rendeletek és csökkentek a fejadagok. Az erdőben eluralkodott a rosszindu-lat. Senkinek se volt már barátja, az állatok folyton egymást lesték és panaszkodtak, sőt árul-kodtak. Az elefánt próbálta visszafogni a kecskét, de elkésett, az már egészen megvadult, és újsütetű hívei az elefánt minden javaslatát lehurrogták.
Szegény öreg elefánt nagyon nekibúsult. Hová tűnt a régi jó világ?
Az aranyszínű kígyó bezzeg elemében volt! Hozta-vitte a híreket, járt a szájában a mérges fullánk. Belemart a távollevőkbe, és még az élő fű is kiszáradt a nyomában. Legtöbbet a kecs-ke körül nyüzsgött, mert nélkülözhetetlenné akarta tenni magát. Mézédes szavakkal hálózta be új főnökét:
- Hagyd a csudába ezt az őskori képződményt, ezt a süket és vak ormányost! Ragadd
meg a lehetőséget, és légy te a vezérünk! Mind téged akarunk!
Az önhitt kecske bedőlt az ármánykodásnak. Legott nekiállt üzeneteket küldeni a többi er-
dőbe, amelyekben bejelentette királyságát és követelte a hódoló küldötteket. Az üzeneteket a többi uralkodó döbbenettel fogadta.
- Hol az elefánt?! Nekünk senki se szólt, hogy őt nyugdíjazták! Meg kell keresnünk az
oroszlánt, hogy tud-e egyáltalán erről a hatalomátvételről?
Így is tettek. Az oroszlán, aki addig nyugodtan vadászgatott, rettentő haragra gerjedt. He-
gyeken és völgyeken átszáguldva napok alatt a dzsungelhez ért. Nem rontott be mindjárt, előbb fel akarta mérni a terepet.
- Hívd ide hozzám az elefántot – parancsolta a faágon gubbasztó bagolynak. – Senki
más nem tudhatja, hogy itt vagyok!
Az elefánt lassan és nehézkesen cammogott az oroszlán színe elé. Az oroszlán alig ismert
rá, mert a bánattól évtizedeket öregedett,
- Mi történt hűséges barátom? – kérdezte nyájasan az oroszlán, mert a vén ormányos gye-
rekkori cimborája volt.
- Ne is kérdezd, király – bömbölte az elefánt. – Elszabadult a pokol. Ez a fránya kecske
rabszolgasorban tartja az erdő népét. Valóságos palotát építtetett magának, abban pöffesz-kedik. És még nem is ez a legrosszabb! Hadiüzeneteket küld a többi erdőnek, mert nem hó-
dolnak előtte.
Az oroszlán gyorsan döntött. Nesztelen osonással a kecskepalotához lopózott. A felfuval-kodottságában óvatlanná vált kecske éppen a teraszon villásreggelizett, és az apróbb állatok pincérruhában sürögtek-forogtak körülötte. A legfőbb kegyenc, az aranykígyó a közelben he-vert a napon. Látszólag bóbiskolt, de valójában mindent szemmel tartott.
Az oroszlán farkának egyetlen csapásával lesöpörte a terített asztalt. A kecske bénultan ült, megszólalni se tudott.
- Mars vissza a sziklaodúdba, és ne került még egyszer a szemem elé!
A kecske esze nélkül menekült, és soha többé nem hallott róla senki.
Az öreg elefánt visszakapta a méltóságát, de az oroszlán titokban már kiválasztotta az utó-
dot: egy fiatal, még könnyen idomítható bikát. Itt nem lesz több puccs, gondolta.
A kígyó? Az aranyszínű kis féreg azóta is vígan cikázik erdőről erdőre. Mindig talál magá-nak balekot.
Ez a mese arra akar tanítani minket, hogy ne bénázzunk. Ha öreg elefántok vagyunk, pu-coltassuk ki a fülünket. Ha kecskék vagyunk, ne érjük be olcsó győzelmekkel, mert a végén nagyot koppanhatunk. Ha oroszlánok vagyunk, emeljük ki néha a fejünket zsákmányunk gő-zölgő beleiből. Ha viszont kígyónak születtünk, nem is kell tanulnunk, mindent tudunk.
A bőréből senki se bújhat ki.
Kivéve persze a kígyót.
