Rókáéknál nagy volt az öröm. A kis Róka világra jöttét figyelte a sok rokon. – Nyomjad rókamama! Most fújjál mán! Aztán fáj-e? Mindjárt kinn van! – kiabáltak közbe a tapasztaltabb rókamamák, vagy nógatták az alig serkent, fiatal rókalyányokat: No, már csak néhány év, aztán neked is kölykedzeni kell, mert aztán kiöregszel, kinek kellesz majd? Az öröm mellett megtiszteltetés is érte a házat. Az utód jöttére a Róka apa is benézett, pedig több erdőugrásnyira lakott és nem nagyon nézett az erdő szerte elhullajtott kölykei után; konkrétan sosem. Sok volt a dolga neki, ugyanis erdő szerte híres ravaszkodó volt, országos turnékkal; no meg az a sok meghajtani vágyott porhanyós húsú rókalány. Na, asszony mikor lesz meg az a fiók. Nincs ám sok időm. – mondotta, miután már fél órája élveztette magát a rókasógorok ajnározásával.
Rókácska jócskán húzta az időt világrajövetelével, mintha tudta volna, ha megérkezik, már minden visszafordíthatatlanná válik. Mintha nem lett volna már az, amikor pajzán gondolatként megfogant öregei fejében, nem sokkal a valódi fogantatása előtti percben.
Rókácska, hosszas vajjúdást követően, anyjának kilencedik kölykeként született, azonban rókafivérei és nővérei vagy huszonötöt is számoltak, de ki olvasta már őket, a szülők számosságát nem is tekintve. Rókácska gyorsan cseperedett, ahogy családja is, hiszen mindig öröm a kiskölyök a családban. Anyja jó néhány rókafiat eresztett még a világra, így a dolgozni még nem tudó, haszontalan kölykeit, hogy ne legyenek láb alatt, elküldte a Bennlakásos Erdei Kényszerű Otthonba, közöttük Rókácskát is.
Rókácska nagy barna szemeivel érdeklődve nézte a világot, s anyja nagy csodálkozására és szégyenére még ötéves kora előtt megtanult olvasni. De hogy honnan??? Mondta is többször a mama: Rókácska fiam, neked valami nagy bajod van. Nem tudom honnan jöttél, de mintha farkas lett volna az apád, de bizisten, én közelembe sem engedtem olyat. Rókácska az iskolát is élvezte. Hogyne élvezte volna, hiszen tanítónője pedigrés kis farkas szuka volt. Rókácska már az első napon is tisztelettudóan köszöntötte: Hogy a tanárnőnek milyen szép szemei vannak, kérem! És be is ült az első sorba, hogy közvetlen közelről követhesse a tanmenetet, megígérve magának, hogy a farkasok közé fog tartozni.
A pedigrés szerette kis rókafi tanítványát, látta benne a reményt, bámulatos szellemi fejlődése csodálattal töltötte el, de mindezek ellenére minden reggel elölről kezdhette az éjszakák során felvett morál letisztítását, a Bennlakásos Erdei Kényszerű Otthonban vívott élet-halál harc sérüléseinek gyógyítását. Harc a vacsoráért, harc a gondozó egyetlen kedves orrbökdöséséért, az egyperces barátok társaságáért, a falka tiszteletéért. Rókácska számára ez utóbbi volt a legegyszerűbb. Gyors esze járása és csupán az iskolai órákon ráragadt tudása – mert házi feladatot, azt bizony sosem csinált – hamar bármely falka vezérévé emelte volna.
Rókácska mikor csak lehetett kiszökött a Bennlakásos Erdei Kényszerű Otthonból és a farkasok bandájához csapódott, az ordasokkal tartott a portyákon, csapta a szelet szukáiknak. Nagy haverságukban az ifjúknak tetszett, ahogy Rókafi csűrte a szavakat, csavarta a tetteket, szállította a különböző bulikhoz a fenszi kellékeket. Amikor azonban jött a felnőtté válás felelőssége, kezdett kényelmetlen lenni a furfangos, ravasz Róka úrfi. Vadászni nem segített, de az elejtett zsákmányból egyből pofátlanul falatozni kezdett, az odújukban kérve-kéretlenül megjelent, lecsapta a csajokat a mancsukról. Mi van mán veletek? – kérdezte. Nem értette: az anyja hiába rakta ki, családja minden áron összetartott; minden azé volt, aki előbb elérte vagy az erősebb, a ravaszabb volt. Persze ebből mindig csetepaté keletkezett, de néhány szeretetteljes pofonnal mindig elintézték egymás között. Ez azonban egy fájdalmas pofon volt.
Rókafi ezután csakhamar visszatért falkájába. Ők kétkedés nélkül vezérüknek fogadták. Ismerte őket szőröstül-bőröstül, észjárásuk minden csavarját. Rövidesen a legújabb merdzsóval járt; a környék rókalányai neki köszönhették napi betevőjüket, jót futottak vele; lassanként a környékbeli szorgoskodó állatok is előre köszöntettek, félték. Nemhiába figyeltek fel rá az erdő fényes szőrzetű őrei sem.
