- Halló! Cica, te vagy? - kérdezte az oroszlán, holott nagyon is tudta, hogy a barátnõje az, ugyan ki más is lehetett volna, de zavarta, hogy a skorpió sose köszön, csak egy „halló”, és már mondja is a magáét, mintha ennyire biztos lenne a dolgában, és az is volt, mintha ennyire nem érdekelnék az udvariasság szabályai, és tényleg. Régen ezt szerette, de most már valahogy ingerelte - az oroszlán fiatalabb korában is nyájas volt, udvarias és elõzékeny, és elvárta, hogy ilyen legyen mindenki más is.

Csak a Jóisten a megmondhatója, hogyan és miért kerültek õk össze vagy tíz évvel ezelõtt. A bagolynál mutatták be õket egymásnak, özvegyet az özvegynek - jóindulatú mosolyok gardírozták a bontakozó rokonszenvet; a skorpióból áradt a kikezdhetetlen életerõ, az oroszlán meg lefegyverzõen kedves volt - mígnem egyszer csak azt vette észre, hogy egy homályos zugban ülnek, hajnalodik, és õ lassan kifogy a bókokból.

- Persze, hogy én. Megvan a karácsonyi ajándékod – a skorpió hangja fátyolos lett; talán elfogyott a levegõje, talán meghatódott.

- Karácsonyi ajándék? - az oroszlán kinézett az ablakon, az õszi szél most cibálta le a maradék lombot a fákról. Kicsit helyezkedett, kicsit nyögött.

- Meglepetés. Emlékszel az Édenre? - kérdezte a nõ.

-Az Édenkert? A bakonyfüzesi hotel spa? - az oroszlánból kibuggyant a nevetés, és együtt nevettek, mint tíz éve, mikor az egész napos céltalan bolyongás után rájuk esteledett, és az út egyik kanyarulatában egyszer csak felbukkant a kis kétszintes épület. Valami szakszervezeti üdülõ lehetett, de most öles neonbetûk világítottak bele a sûrûsödõ ködbe: Édenkert Hotel Spa. Összenéztek és tudták, hogy megérkeztek. Világvége wellness - viccelt az oroszlán. Megcsodálták a leeresztett medencét a kertben, a szauna feliratú ajtón kis tábla, „zárva”, a bárpult félig takarja a falon a mozaikot a labdázó úttörõkkel, és sehol egy lélek. Egy hétig maradtak.

A skorpió nevetése köhögésbe fulladt, az oroszlán türelmesen várt. Tekintete a telefon mellé dobott keresztrejtvényen bóklászott. „... törvényszerûség”. Négy betû. Aztán a lábát nézegette, aznap már századszor, szinte vizsgálta, mintha kellõ összpontosítással meg lehetne pillantani a fájdalmat.

- Jól vagy, Cica?

- Jól hát. Egy frászt vagyok jól, de most nem ez a téma. Hanem a karácsonyi ajándékod. Három nap az Édenkertben. Már be is fizettem. Kettesben töltjük az egész karácsonyt.

- De hát mit csinálnánk mi ott? - gondolta az oroszlán. Hát menni is alig bírok. Valami homályos balsejtelem kezdte gyötörni, jobbjával a szívtájékát masszírozta, mint mostanában mindig, mikor két rossz közül kellett választania. Ki tudja, addigra mennyit romlik az állapota.

-És hogy megyünk, Cica? -kérdezte, és maga is csodálta, hogy éppen ezt kérdezi.

- Hogy mennénk? Hát vonattal.

- Vonattal? - horkant föl az oroszlán.- Én vonattal nem megyek - hirtelen dühöt érzett.-Tudod jól,

mennyire nehezemre esik a járás, nem gondolod, hogy ezzel a ramaty gerincemmel...

-Jó, hát akkor majd szerzünk ott valami fuvart.

-Fuvart? - a maradék öröm is ellobbant az oroszlán hangjából. - Miért nem megyünk az én autómmal?- kérdezte, holott tudta a választ, ami soha nem hangozhatott el, csak a tény maga, hogy a balesetük óta nem ült az õ autójába, ordítani szeretett volna, szidni ezt a kurva életet, de azért rendíthetetlenül udvarias maradt, kímélni kell ezt a kíméletre nem szoruló skorpiót, masszírozta a szívtájékát, fegyelmezetten és csendesen érvelt, vajon melyikünk hal meg elõbb, suhant át az érvei mögött, és kicsit szégyellte magát, hogy nem tud nagyvonalúbb lenni, hiszen az is, a másik, az is nagyon beteg, ez lett volna az utolsó közös utunk, valami harminc kezelésnél tart, mi már az eocén elõtt is jól bírtuk a röntgensugárzást, viccelt a skorpió, amikor még bírt viccelni, és most már biztosan tudták mindketten, hogy hiába minden igyekezet, nem lesz itt már semmiféle közös utazás.

-Hát jó, akkor menjünk külön? - próbálkozott egy utolsó ötlettel az oroszlán.

-Hagyjuk a fenébe az egészet, lemondom.

-De ha már befizetted, Cica – megint lenézett a keresztrejtvényre. Már csak a négy betûs szó hiányzott. Belém döfött, és a mérge a szívemig hatolt- gondolta.

- Azt bízd rám, nem érdekes - a skorpió hangja fakó volt. Az utolsó pillanatban csapta le a telefont, el sem köszönt, egyszerre tört rá a sírás és a köhögés, rám tiport, átgázolt mindenen ez az ormótlan barom, gondolta - fölkapta a színes újságot az asztalról, abba köhögött bele, mint valami zsebkendõbe, aztán egy kicsit eltartotta magától, úgy nézte: horoszkóp a 41. hétre. Mikor megszólalt a telefon, hirtelen mozdulattal belemarkolt, és tépte, szaggatta, míg csak apró fecnik nem borították körülötte a padlót.