Egy nagy birkanyáj legelészett a 7-es busz nevezetű zöld mezőn. A farkas (egy rémes torzonborz alak? egy gonosz banya? netán egy szadista kisfiú?) a nyáj körül ólálkodott, és addig-addig forgolódott, amíg kiragadta az egyik birkát, megnyúzta, megette és magára terítette a bőrét. Ily módon pillanatok alatt báránnyá válva maga is a nyáj közé keveredett. Soká időzött közöttük, kitanulta a szokásaikat, kedvteléseiket, és felmérte magának, hogy melyik birka milyen- ki ijedősebb, ki vakmerőbb, ki hol szeret legelészni, ki társas-, ki pedig inkább magányos állat ésatöbbi, ésatöbbi. Végül kiválasztott egy kisebb termetű, sárgás szőrű barit, aki a többiektől némileg távolabb helyezkedve nagy elmerüléssel rágcsált egy különösen dús fűcsomót. A farkas nyugodtan, kiszámítottan puha léptekkel hatolt egyre közelebb és közelebb a barihoz. Azonban, miközben igen céltudatosan, szemeit szigorúan áldozatára szegezve előrefelé haladt, teljesen elfelejtkezett a hátára terített báránybőrről, ami szép lassan elkezdett lecsúszni róla, fedetlenül hagyva a farkas szőrős fejét, nagy füleit, és hepehupás tarkóját. A körülötte álló bárányok így bizony hamar észrevették a veszélyt, de -ki félelemből, ki pedig nemtörődömségből- nem szóltak a teljesen az evés élvezeteibe merült barinak. Egy fia bégetés se hangzott fel a mezőn. Sőt, egyre nagyobb lett a csend. Elviselhetetlenül, képtelenül nagyra duzzadt, akár egy hőlégballon, de a barinak nem tűnt fel, mert ő eddig is csak a saját csámcsogását hallotta. Végül a farkas odaért ahhoz az eldugott részhez, ahol a bari legelészett, és keresetlen szavakkal fenyegetni kezdte, hogy meg fogja enni. A bari eleinte nem is értette, hogy mit mond, utána pedig egyszerűen nem hitte el, hogy mindez lehetséges volna. Azért némi belső tusakodás után mégis úgy döntött, hogy a kérdés mindenesetre megér neki annyit, hogy rövidebb időre felfüggessze miatta az evést. Ezt a saját magának ajándékozott szünetet pedig arra használta fel, hogy megpróbált a farkas lelkére beszélni, előbb tréfásan, majd egyre komolyabban, végül már teljesen kétségbeesve. Mikor látta, hogy mindez nem használ az ügyének, a bunkó farkasról ugyanis mindenféle rábeszélés lepereg, körbepillantott, hátha valaki, felismerve szorult helyzetét a segítségére siet. De csalódására azt kellett látnia, hogy a nyáj összes bárányát annyira leköti az evés, hogy még a fejét sem emeli föl a fűszálak közül. Ekkor utolsó fegyverként ráemelte nagy bari-szemeit a támadójára, de még ezzel a lélektani hadviselésben oly hatékony eszközzel se jutott semmire a kegyetlen bestiánál. A farkas hajthatatlan volt.

-Megeszlek! Most, mindjárt megeszlek!- kiáltozta kéjesen, és élvezte, ahogy a hangja visszhangot ver a mezőn(?), és hogy ennek hallatára a nyáj egy emberként fúrja a fejét még az eddiginél is mélyebbre a gizgazok közé.

A végképp elcsüggedt bárány már csak ennyit tudott kinyögni:

-De hát miért? Talán éhes vagy?

-Nem. Nem kifejezetten. –válaszolta őszintén a farkas.

-Hát akkor miért?- pihegte a bari.

-Csak. Azért, mert…, azért, mert…, csak azért, mert… te bárány vagy…én meg farkas. Mondta a farkas, és azzal bekapta a rémült bárányt.