„A nyelv a legkegyetlenebb. Nem emberi.”

Borbély Szilárd: A hangok emblémája

Ringatták a bölcsőt, közben azon tanakodtak, honnan örökölte a harcsapofát. Számba vették az összes rokont, hátha találnak hasonló vonásokat, kotortak emlékeik között, valaki felvetette az ősgyíkokat. Valaki az őshalakat. Senkinél sem akadtak nyomára a széles szájnak, kunkori bajusznak. Hetedíziglen hiába kutatták a lapos fejet. Titokban még a szomszédokat is górcső alá vették, a patikust, az újságkihordót, az összes nemzőképes hüllőt.

-Kicsit koravén. - mondta az apja.

-Kicsit színtelen. - mondta az anyja.

-Szerfelett visszataszító. - súgta egy nagyothalló távoli rokon.

Közben a harcsapofájú gyermek nőtt, cseperedett.

És nem gőgicsélt. Nem formált szavakat. Nem szólította az anyját mamának, senkit nem szólított sehogy. Csak nézett távol ülő savószín szemével bánatosan. Nem ordított, nem kért, nem akart. Néha egészen megfeledkeztek róla, napokig éhezett, olyankor halkan vinnyogni kezdett, és az anyja lábához dörgölte az orrát. Dobtak neki valamit, hogy hagyja abba, mert kellemetlen volt ez a vinnyogás.

Teltek az évek, még mindig nem beszélt. Szerették, hogy nem vitatkozik, nem kérdez, nem parancsol.

-Milyen szolgálatkész. - mondta az apja.

-Milyen kedvesen segít. - mondta az anyja

-Legalább megcsinálja helyettünk. - nevettek az ismerősök, néha rámosolyogtak, mert örültek, hogy rendben elvégezte. Egyre kevésbé vették észre a harcsapofát. Gyűltek köré, csak gyűltek, élvezték a csendjét, a perceket, amikor végre nem vitatkoznak velük, nem kérdeznek tőlük, nem parancsolnak nekik.

Harcsapofájú el akarta mondani a véleményét, jól odamondani, de ellenállt a nyelve. Erőlködött, gyakorolt, tornáztatta, le-fel, körzés. Nem sikerült pörgetni, kidugni sem tudta, csak félig-meddig, valami megfékezte. Kitartó volt és elszánt.

Huzigálni kezdte, először finoman, azután egyre keményebben rángatta a nyelvét.

Hegyét kilincshez kötözte damillal, nem volt könnyű, csúszott a nyáltól, és bevágta az ajtót.

Hasalt a forró betonon, hozzácsürüszkölte.

Fához szögelte, és futni kezdett körülötte.

Éles szélű kavicsokat szopogatott, egyszerre tizenkettőt is bevett, hiába. Egyre csak szidta magában a nyelvét, makacs, mihaszna nyelv. Sápadt és vörösödött mérgében.

-Legalább van színe. - mondta az apja.

-Legalább jó ránézni. - mondta az anyja.

-Mintha a nagyapjára kezdene hasonlítani. -csippentettek szemükkel a nagynénik.

Belefáradt a küzdelembe a harcsapofájú hüllő, feladta. Még nyugodtabbnak látták és még szelídebbnek. Örökös ásítozás gyötörte. Így történt, hogy, amikor szokás szerint a bajszát vágta le pengével, nagyra tátotta a száját, és beledőlt az élbe. Nyomban el is aludt azon szappanhabosan.

Csinos hüllőarcú húgára ébredt. A lány slaggal ütötte lapos fejét, hogy locsolja meg a kertet helyette, a babot, paradicsomot különös figyelemmel, mert neki randevúja van. Harcsapofájú annyira felébredt, mint még soha, és ordítani kezdett. Meglepődött, mintha teltebb lenne a vinnyogása. Mintha nem is vinnyogás lenne. Húga arca sem a lenéző félmosolyba rándult, valamit motyogott maga elé, és kihátrált a szobából. Harcsapofájú felbátorodott, egyre hangosabb lett, egymás után kiabálta, hogy mama, papa, lámpa. Érezte szájában a fémes ízt, felmetszett nyelvéből vér szivárgott, minden egyes szónál kifröccsent apjára, anyjára. Le sem törölték, olyan boldogok voltak.

Ünnepelték harcsapofájút, hogy megszólalt.

És azt mondta, nincs kedvem. Azt kérdezte, miért. Azt követelte, add nekem.

-Jaj, de akaratos. - mondta az apja.

-Jaj, de önfejű. - mondta az anyja.

-Ki nem állhatom. - sopánkodtak, akikre ráparancsolt.

Harcsapofájú attól a naptól kezdve nem hagyta abba a hangoskodást. A többi hüllőnek nem tetszett, hogy ellentmondanak nekik, és befogták a fülüket. Taszította őket a harcsabajusz, szürke fej, a széles száj mintha mindig gúnyosan mosolyogna. Lassan elszivárogtak a harcsapofájú mellől, hiába tudott beszélni végre, többé nem volt kihez szólnia.