-Bodri, - Sajó,- Hattyú,- Morzsa,-! – Szomorú a kutyák sorsa ! – írta ezt egy ismeretlen szerző valahol, valamikor,- a kutyák mindennapjairól, ami bizony egyeseknél valóság lehet.

A fent nevezett kis Buksi saját sorsa, rendeltetése felett lelkizik, töpreng, számtalan kérdésre hiába vár magyarázatot, míg végül belenyugszik a megváltoztathatatlanba.

Íme egy kis-kutya lelkivilága, nyiladozó értelme az ember és annak szűk környezetében:

Igenis,- én vagyok a kis Buksi, aki mindig négy lábon jár,- pedig tudok két lábon is járni, csak úgy sokkal nehezebb,- de miért is van nekem négy lábam? … ha kettő volna, én is olyan lehetnék, mint a többi két lábú? Mászkálhatnék egyedül, találkozgathatnék sok-sok két lábúval, akik ugyanúgy ugatnának, mint én, - biztosan megértenénk egymást, még a csonton (koncon) sem vesznénk össze, egész nap játszhatnánk, ugrándozhatnánk, pihenhetnénk az árnyas fák alatt, néznénk a sok kis felhőcskét a kék égen, este pedig a Holdat ugathatnánk együtt, békességben. Be szép is volna?

Mindezt csak szeretném, de csakugyan jó volna két lábúnak lenni? .-ki tudná ezt nekem megmondani?

Azon kívül az egyetlen, önfeláldozó négylábún kívül, aki régebben tejecskével táplált, megtanított tálacskából lefetyelni, majd rágni, csontot ropogtatni és főleg a szagok, illatok felismerésére,- de hol van már az az idő? Most nem tanulok semmit. Az igaz, hogy a kis-gazdi akit Petinek szólítanak játszás közben elérte, hogy átugorjam a kis kerítést, visszahozzam az eldobott labdát a más kertjéből, majd az eldobott botocskákat. Ez nem munka, ez csak játék, amit én is élvezek, úgy mint a kis gazdim. Az is igaz, hogy a kétlábúak házát mindenkor megvédem az idegenektől, betolakodóktól. Úgy tudok ugatni ilyenkor, hogy messziről is rám figyelnek, miközben akkorákat ugrom, hogy a nagy kerítést is átugorhatnám, - de minek?

Régebben, ilyenkor a házi tündér rögtön mellettem termett, s addig simogatott, amíg meg nem nyugodtam s már csendben fogyaszthattam el a tőle kapott finom falatokat.

Most bármerre nézek,- semmi,- senki! Borzalmasan unatkozom! Meddig bírom még ezt a szörnyű magányt?- se kis-gazdi, se nagy gazdi, sem a drága, finomságokat hozó házi tündér, mind-mind elhagytak!

A szomszéd kis copfos is csak ritkán látogat meg egy kis falatoznivalóval, aztán eltűnik gyorsan, egy-két simogatás és semmi több. Se játék, se kedves beszéd, hiába ugatok, hogy legalább azt el ne felejtsem, senki nem ijedezik tőlem,- még a szemtelen kis veréb sem, sőt a szelíd galambok sem. Nyugodtan üldögélnek a fa ágakon. Milyen jó nekik,- oda repülnek, ahova a szárnyuk viszi őket. Vajon jó volna-e szárnyakkal repülnöm nekem is ? – ezt se mondja meg nekem senki.

Hoppá,- ni csak! – mozog a föld a virágágyasban. Hogy lehet az? – Ott is lakik valaki? Ez legalább érdekes!- mekkora kupac lett! És még mindig nő és növekszik… no most, . .most, .. csak el ne ugassam magam! Még ilyet? – egy kis feketeség, milyen kicsi és mégsem fél,- Megfoglak,- akkor se félsz, én nem bántalak,- csak szeretnék játszani veled! Meg se hallgat, visszabújik a földbe, meddig bírja? – csak nem jön elő.. Vajon neki jobb, mint nekem, talán nekem is jó volna a földbe mászkálni!- szeretnék-e ott lenni? – ki tudná megmondani?

Vége a látványnak. Mit csináljak?- szörnyen unatkozom. Hiába sétálgatok körbe-körbe méltóságteljesen, senki nem lát. Iszom, azaz lefetyelek néhányat, pedig szomjas sem vagyok, eszem a kis tálkámból, pedig éhes sem vagyok,- Máskor mindig megettem az egész adagomat,- most nem ízlik,- alig fogyott belőle. Nem izgat, hogy nem nyalom tisztára a kis tálkámat, úgy sem látja a házi tündér!- sem a kis gazdim.

Hiába fekszem, hol kifli formában, hol hason,- sehogy sem tudok aludni. Behunyom hol egyik, hol másik szemem,- így sem birok sokáig pihenni. Most nem. De mit is szeretnék? – talán a kis gazdival fürödni a tóban, ahol olyan érdekes úszót láttam. Kicsi volt, síkos volt és a víz alatt úszott nagyon gyorsan. Vajon neki jobb mint nekem? Milyen volna vízben úszkálva élni? – ki mondhatná meg nekem?

Hello, Cirmos, - gyere le, hozzám közel, mássz már le a tetőről, a kerítésről, ne lustálkodj ott annyit, ne aludj már, te sem akarsz velem játszani? – te nyávogó négylábú, aki sem a labdát, sem a botocskákat nem képes visszahozni és mégis milyen nagy fenn hordja az orrát! Nem hajlandó velem kergetőzni, pedig jól fut, de én még gyorsabb vagyok. Legtöbbször felmenekül a fa lombjai közé és onnan vigyorog reám, hogy próbáljak oda is utána menni! Még mit nem? Ha pedig nem figyelek rá, egyszerűen észrevétlenül távozik. Volt játszótárs, nincs tovább. Vajon macskának jobb volna lennem?- ezt sem tudhatom

Bárhogy gondolkodom és töröm azt a kis agyamat, ma sem tudom mi lehetett az a sípoló nagy négykerekű, amibe a házi tündér és a két gazdi beültek és gyorsan elhajtottak. Hiába ugattam kegyetlenül, csak megsimogatott a házi tündér és kulcsra zárták az ajtót, nagyon siettek, rám bízták a házat. Vigyázok is mindenre, senki ide be nem jöhet észrevétlenül,- tudom a kötelességem,- ugatok.

Esténként a szoknyás, copfos kétlábú és a kis gazdi barátja látogatnak meg, enni,- innivalót hoznak, de ők sem játszanak velem, jönnek- mennek. Kész. Azt hiszem inkább éheznék, csak volna valaki a közelemben akivel játszhatnék, vagy legalább nézhetném, hogy mit csinál,- de ez az unalom,- kibírhatatlan!

A távolabb lakó kis Morzsi hangját is rég hallottam. Még ő is itt hagyott, talán elment valahova? Hogy hiányoznak azok az esti találkozások, amikor a kis gazdival együtt játszhattunk,- milyen ügyesek voltunk mindketten, hogy teljesítettük feladatainkat! Mennyi simogatást, dicséretet kaptunk érte, no meg fínom falatokat is. Mennyi kétlábú figyelt bennünket s milyen boldogok voltunk Morzsival! De most ez az unalmas élet? Éjjel látom a Holdat és neki vonítgatom el bánatom, tudom, hogy ő megért engem. Vajon a Hold közelébe jobb volna élnem, mint a kis saját házikómban? – erre se válaszol senki nekem.

Borzalmasan érzem magam, a vonítgatások sem segítenek, amit senki nem akar meghallani éjszakai álmatlanságomban, talán csak a szépen világító Hold.

De most mégis, valamit hallok, közeleg egy motoros négy kerekű,- talán csak nem a gazdiék? Mind közelebb hallom a búgást.. és csakugyan megáll. Már ugatok is , a zárban fordul a kulcs és a két gazdi belép az ajtón. Még hangosabban ugatok, mert azt kérdezem, hogy hol hagytátok a házi tündért? – de ők csak megsimogatják a fejem és csendben indulnak befele a házba,- hát hiába az ugatás, az öröm, mégis itt hagynak, de miért ilyen komolyak, szomorúak? Benn a házban folyamatosan ég a villany, nem feküdtek le, mit csinálnak vajon? Mért nincs sötét és mért nem alusznak, mint máskor? Pedig tudják, hogy én hűségesen őrködöm s rögtön értesítem őket, ha baj van. Már ők sem szeretnek engem? Házi tündér hol maradtál?- most te hiányzol a legjobban,- mért szeretném olyan nagyon, hogy itt légy? Van mit ennem, mit innom, semmi nem hiányzik, csak éppen te, itt kellene lenned, hol vagy? Hiányzik a csendes beszéded, simogatásod, az, hogy kicsit kényeztess és hozzád bújhassam, dörzsölődhessem, csak úgy, szeretetből! De szeretnélek felvidítani, mi történhetett veled?- nagyon rossz érzéseim vannak, ahogy rád gondolok!

Hiába minden. Lassan pirkad a hajnal, a Hold már alig látszik, a Nap sugarai egyre hosszabbak s már látom is a Napot, amint előbújik a Kárpátok felől, egyre világosabb lesz. A házban még most is fény van, még ilyet nem láttam eddig a két gazditól. Jönnek-mennek, pakolnak. Még mielőtt egészen világos lenne, bőröndökkel jönnek kifele az ajtón, a kis gazdi kezében ennivaló és egy kis csomag édesség, amit átnyújtva nekem, mintha azt mondta volna, hogy a házi tündér küldi! De ezt magam is tudom, hiszen érzem a házi tündér kezének illatát. Örömömben ugrálok köszönetképpen, de többet szeretnék tőle, talán őt magát!

Hiába minden,- gyors simogatás és a zárban újra fordul a kulcs. Elmentek,- de hova? – mikor jönnek vissza? Ki tudná ezt is megmondani nekem? Nagyon nyugtalan vagyok. A házi tündért látom magam előtt és hallom a hangját, amint nevemen szólít és mosolyog.. . Körülnézek. Sehol senki, semmi, csak a nagy üresség,- már képzelődöm is?- nem értem magam. A házikómba vonulok, onnan is őt látom, mikor senki nincs előttem, kissé halkabban, de annál keservesebben vonítgatok. Ez sem ér semmit. Most már hallgatok. A finom falatokat, mit ő küldött nem eszem meg, inkább csak szagolgatom, hogy tovább tartson és minél több ideig érezzem az illatát.

Mi lesz veled Buksi? – kérdezem magamtól. Már két éjszaka meséltem a Holdnak rossz érzéseimről, de még ma sem tudom mi történt valójában. Azóta nem eszem, nem iszom, hiába van mit, nem ízlik.

Valami nagy dolog történhetett a két lábúaknál,- ezt világosan érzem, csak azt nem tudom, hogy mi?

Talán már két lábúnak sem olyan nagyon jó lenni? – ki mondja meg nekem?

Végre harmadik nap megérkeznek a gazdik, lassan lépnek, nem igyekeznek, még hozzám sem szólnak, oda se jönnek, csak a kis gazdi int felém és látom, hogy törölgeti a szemét,- úgy érzem, hogy az én szemem is egyszerre vizes lett, pedig nem is lefetyeltem. Várom, egyre várom a házi tündért,- hiába. Pedig mintha látnám magam előtt,- újra az a káprázat, hogy látom és még sincs! – hogy lehet ez?

Ha a két gazdira nézek, látom és érzem, hogy olyan szomorúak és boldogtalanok, - talán még nálamnál is elhagyatottabbak. Megértettem, hogy mindez a házi tündér miatt van. Ők is és én is hiába várjuk, hogy vissza jöjjön, - ő már örökre távozott. Azt is megértettem már, hogy kétlábúaknak lenni semmivel sem jobb, mint a négylábúaknak.

Hiába, én csak egy kis árva, tudatlan, érző négylábú vagyok és az is maradok. Nem is akarok ezentúl más lenni, mint egy nagyon hűséges, ha kell játékos, szófogadó kis Buksi, akinek születtem!

Hát így,- a kis lelkiző Buksi talán még ma is szomorúan néz fel a Holdra, akinek elvoníthatja minden bánatát. S a Hold, ugyanúgy mint rég, ma is felé kacsintgat, mint egy jó barát, meghallgatja sérelmeit, és szórakoztatásként változtatgatja alakját a kis Buksi kívánsága szerint.

Lám mire képes egy igaz barát?

Mi emberek, kétlábúak is hasonlóak vagyunk a kis Buksi négylábúhoz. Gyakran másak szeretnénk lenni,

mint valójában lehetünk, s ha már nem rendelkezünk kimagasló képességekkel, mint a zsenik és tudósok, ne elégedetlenkedjünk. Gyakran egy szomorú tény ébreszt rá bennünket is arra, hogy értékeljük saját életünk, sorsunk folyamatát és ott, ahol vagyunk tegyünk eleget a reánk háruló feladatoknak, úgy ahogy szerény képességeinkből fakadóan megtehetjük.

Ha ez már sikerült, nem éltünk hiába!