Történt egyszer Nagyházfalván, hogy a baromfiudvar népe elirigyelte az emberektől, hogy ha azok összegyűlnek, milyen szépen énekelnek. Azt is észrevették, hogy nem csak együtt, hanem olykor – nem is olyan ritkán – egymagukban is danolnak, dudorásznak.

Az udvar királya, a nagy kendermagos kakas elhatározta, hogy meglepik az embereket a karénekükkel. Ennek nem látta semmi akadályát, hiszen már hallotta itt-ott, ekkor-akkor a háziszárnyasok hangját, úgy, hogy elégedett volt velük, mint ahogy azok is saját magukkal. Gondolta, hogy a külön-külön adódó kis hibák majd a kórusban elvesznek. Tisztában volt azzal, hogy mindegyik tudja a maga szólamát, ezért a gyakorlást teljesen feleslegesnek ítélte meg.

A hangverseny időpontját egyik vasárnap hajnalra tűzte ki. Ami annyit jelentett, hogy ellentmondást nem tűrő hangon, a szemétdomb tetején állva kihirdette a sokaságnak, hogy ekkor és ekkor mindenki jelenjen meg az udvari szemétdomb körül.

Így is történt.

A tyúkok érkeztek elsőnek, még álmos szemekkel, s míg várakozniuk kellett, kapirgálással múlatták az időt.

Majd a kacsák totyogtak elő szép komótosan a gácsér vezetésévek, őket a délceg járású ludak követték, élükön a gúnárral.

Csakhamar megérkeztek a pulykák is. Vezetőjükön, a pulykakakason látszott, hogy dúl-fúl mérgében, bosszantotta, hogy ez az egész nem az ő ötlete, és így most nem állhat a szemétdomb csúcsán, és nem dirigálhatja a kórust. Félő is volt, hogy a kendermagos egy esetleges felé irányuló megnyilvánulására el is vonul csapatával.

De még nem kezdhettek, hiszen a nemtörődöm gyöngytyúkok még nem érkeztek meg, nélkülük pedig nem volt teljes a kórus. Mindenki tudta, hogy ők még ilyenkor a saját ügyeikkel vannak elfoglalva.

A többiek nem tehettek mást, mint türelmesen várakoztak, bár közben nem nagyon dicsérték a későket.

Hirtelen az ólak mögül nehézkes szárnysuhogás hallatszott, és a levegőben megjelentek a gyöngytyúkok. Repültek, irigyelte is ezért őket mindenki, kivéve a libákat. Mert ha nekik volt nyílt terük, és éppen nem tépték meg őket – bár ritkán esett meg, hogy a két dolog együtt rendben legyen –, ők is jól repültek

Minden szereplő együtt volt, de a kezdésre várni kellett. A kendermagos kakas még nem jelent meg a színen. Addig is az ott lévők csendes kapirgálással, hápogással, gágogással hangoltak a szereplésre. Csak a pulykák csapata volt csendben, de vezérük néha rút-rút kiáltással jelezte, hogy ő az egészet semmibe veszi.

Egyszerre néma csend lett a baromfiudvaron, olyan csend, amilyen még éjszaka sem volt soha. A tyúkól ajtajában megjelent a kendermagos. A pirkadati napfényben fénylettek tollai, taraja, és szakálla tűzpirosan ékeskedett a fején. Peckes léptekkel, délceg tartással – bár a csőrét kissé magasan hordta – felvonult a szemétdomb tetejére.

Nem szólt semmit, csak várt. Mindenki tudta, hogy csak a jel adására indulhat a kórus. Csendben várták a jelet, a harsány kukorékolást. Idegeik már pattanásig feszültek, és ekkor elhangzott a várva várt hang: KUKURIKUÚ!

Szinte abban a pillanatban megszólalt a baromfikórus. A tyúkok kotkodácsoltak, vernyogtak, a kacsák össze-vissza hápogtak, a libák gágogtak. A pulykák néha-néha csak annyit mondtak: rút, rút. A hangzavar elviselhetetlen volt. Mindezt tetézte a gyöngytyúkok fülsiketítő rikácsolása. A kórus hallatán, aki csak élt és mozgott, mindenki talpra ugrott a faluban. A kórushoz csatlakoztak kéretlenül a lábasjószágok: lovak, tehenek, disznók, kecskék, birkák, még a bús bivalyok is bőgtek egyet-kettőt. Az emberek alig tudtak véget vetni az iszonyatos hangorgiának. A meglepetés sikerült.

Atyafiak: A gőgös önteltség - tudáshiánnyal és szereplési kényszerrel párosulva - csak baromfiudvari kavalkádhoz vezet, nem szolgálja a hont