Összekuporodva ült azon a széken a róka, amelyikre ültették. A terem fehér falai riasztották, egész testében remegett a ravaszdi. Vágott szemeivel alig mert körülnézni, de amikor végül mégiscsak megtette, a helyzete egy ujjnyival sem lett jobb, sőt, talán egy ujjnyival rosszabb lett.

- Mit képzelsz róka, mi? Te nevezed magad komának, aztán átverve a haverjaidat lenyilatkozod az újságnak, a tévének, az országnak, hogy mit tettünk? Hogy van pofád? Neked most véged lesz, rettentő véged! – Üvöltötték a medvék, akik körülvették a zárt ajtók előtt, elállva a kijáratot. Hárman voltak, nagyok, az egyik jeges. Fejüket felbiccentve még annyit odavetettek:

- Ez a természet rendje! – és hirtelen minden elsötétült.

Újraeszmélve a róka már egy másik teremben feküdt, fájt a feje, vérzett a lába és a farkának már nem volt meg az a kis fehér lompos vége, amiért a nők annyira odavoltak. Egyedül volt. Bekúszott az agyába a bürokrácia és a hierarchia elnyomása, köpött egyet. –„Miért nem írok én is a szexről és a városról? Miért kell nekem állandóan az erdőben kutakodni? És miért az én hibám, hogy találok is szemet? Vak tyúk is találna szemet abban a rohadt odúban!” – mérgelődött magában, és addig hergelődött, amíg felbátorodva már félhangosan mormolt. De az ajtó kinyílt, és a macik ismét felsorakoztak.

- Most kell döntened! Visszavonod vagy sem? – vonta fel a szemöldökét a fehér mackó, a hangjában is jeges szíve dobogott.

- Oké, akkor nem! – üvöltötte a róka, már nem félt, és fájó fejjel, vérző lábbal, félfarokkal rohanásba kezdett.

- Nem tudsz hova futni! – a barnák elkapták. Ütötték. Verték. Húzták első mellső lábait, letépték a farka csonkját. Leharapták a fülét. Az egyik úgy csámcsogott rajta, hogy észre sem vette az állán lecsorgó vért. A másik már a combját tépte. Lassan múlt el a róka, csendje betöltötte a termet, a két nyakigláb brumi bambán bámult egymásra. A hirtelen zajtalanság léptette ki őket az extázisból, és csak most látták, hogy talpig vörösek. Bordó folyadék szárad bundájukon. Sokáig kell majd mosogatniuk. De a fehér ruhába öltözött mackó csak ült a karosszékben. Figyelt. Végignézte, ahogy kimúlik a komája. Mert az volt. De az igazság, vagy éppen a hazugság beférkőzött a sör mellé a bárpultba. Most itt vannak: a róka teste maradványokban a két zabagép mellényén még megtalálható, és ő csak ül, rezzenéstelen szemöldökkel, tiszta ruhában, egy ravasz mosollyal a szája szélén…

- Nem tudsz hova futni! – de a ravaszdi egyre csak loholt, lobogott csonk farka, egyre gyorsabb lett, míg a mamlaszok már nem bírták követni, a jegest nyugtalanság fogta el, de ez csak a nyakán lévő verőér szapora lüktetése láttatta. A róka úgy futott körbe-körbe, hogy szinte megőrjítette a barna medvéket. Azok csak álltak, bambán bámultak egymásra. Aztán a vörösbundás egyszerre nekik ugrott, az egyik medvének spriccelt a vér a nyakából, a másiknak már nem volt meg a füle. Pillanatok alatt estek össze, feküdtek a padlón, rúgták az utolsókat. De a fehér bundába öltözött mackó csak ült a karosszékben. Figyelt. A koma rá sem nézett, amíg az első kettőt ki nem végezte. Aztán a jeges felé fordult, mélyen a szemébe nézett, és belévágta a karmait. Olyan gyorsan hagyta el az élet a testét, hogy mire felnézhetett volna a foglyára, addigra az már gyilkosává lett. Most itt vannak: a jégmackó teste maradványokban, a két zabagép mellénye is a földön hever, és ő csak ül, rezzenéstelen szemöldökkel, a szabadság ruhájába bújva, egy ravasz mosollyal a szája szélén…

Tanulság: Soha nem tudhatjuk, hogy kiből lesz pszichopata gyilkos!