– Te egy állat vagy! – mondta Lívia, a tapasztalt rókaasszonyság, egykori vörös dög, ma a rókaközösség szép emlékű hölgye.

– Már miért lennék én állat? – kérdezett vissza János, a tapasztalatlan rókakoma, egykori kis szaros, ma a rókaközösség szépreményű sihedere.

– Most kezdjem el mesélni Vuk történetét? Hogy ki mindenki járt pórul, amikor a Simabőrűvel találkozott? Ezen nőttél fel, nem jutott el az agyadig?

– Vuk… Milyen név már ez, milyen? Mesebeli! És ugyan, hol vannak már a csirkeólak, drága mamma, hol vannak…

Meg kell hagyni, János felvetése valós problémában talált magának csöppnyi iróniát. Tudniillik, hiába indult volna vadászkörútra vörös barátunk, a faluban nemigen ismerték a csirkeólak mikéntjét. Mert valóban: hol volt már a „jó lesz ez még valamire” felkiáltással félretett deszkák egymásra dobált rendetlensége, amelyek több évnyi heverés és esővízben való pácolódás után álltak általában össze renddé, vagyis kacsalábon forgó csirkeóllá. Addig ugyan idegesíthette az asszonyok szépséghez szokott szemét, de aztán milyen boldogan kiabáltak csirkéiknek: „Gyertek, drágáim, gyertek, pí-pi-pi, pi-pi-pí! Gyertek!”

– Én akkor is a városba vágyom, mamma, a városba – folytatta János.

– Ne szórakozz már! Neked ennyire elment az eszed, vagy meg sem jött? – próbálta némi alázással jobb útra téríteni Lívia.

– Ott van a Tesco, az Auchan, a Cora, a Metro, az Aldi, a Spar, a Kaiser, a Smatch és a Lidl. Miután a holló megbocsájtotta, hogy megettem a sajtját, azt mesélte, jól megrakott szatyrokkal jönnek ki a simabőrűek ezekből a hatalmas csirkeólakból. Megannyi kiváló vadászterület!

– Vadászterület… Tudod is te, mi az! – vette át Lívia az ironikus vonalat.

– Nyugalom, mamma, nyugalom! Nem vagyok én már egyedül, és kicsi sem vagyok. De éhes, az igen! – nyögte ki végre az egyik okot János, a másikról azt hitte, megtarthatja magának, kissé szégyellős volt ahhoz, hogy ki merje mondani.

Lívia persze még emlékezett egyre-másra. Volt az az átkozott idő, amikor három-négy (öt-hat) ifjú róka igyekezett a kedvében járni, szebbnél szebb csirkenyakakat hoztak neki napról-napra, játszva a halállal, kockáztatva az életet. E rókák fele meghalt, a Simabőrű villámló botja végzett velük, és szolgalelkű kutyái hurcolták el tetemüket. A másik fele ma már inkább az élettel játszik, kockáztatva a halált. Szóval, Lívia tudta, hogy János miért akar nekivágni a városnak. És azt is tudta, hogy a világ változik, csak a róka nem.

Nem is tett több kísérletet János megfékezésére. És fejét mellső lábain pihentette meg.

– Menj – suttogta végül.

János hallgatott az egykori vörös dögre, és elindult a város széle felé, de messze elkerülte az autóutakat. Végül aztán meg kellett látnia, hogy a Tesco nyitva van, és simabőrűek jönnek-mennek a parkolóban.

Hát célba vette a Metrót. Sötét volt körülötte, csak egy-egy kisebb ablak világított a hatalmas csirkeólon, odabent simabőrű biztonságiak bóbiskoltak. Nem volt villámló botjuk, ahogy ezt János elsőnek megfigyelte. Körbejárta a kék építményt, és talált is egy eldugott rést, amin besurranhatott. Megijedt, hogy ez a csirkeól valóban ekkora, orrában pedig kezdtek összekeveredni a szagok, nem tudta, merre menjen, merre találja a csirkéket, próbált a fülére hallgatni, de nem hallott halk kot-kotokat, nem hallott semmiféle fészkelődést, keresett, kutatott, szaladgált fel-alá, még a pénztárakhoz is benézett, tévék képernyőjében látott ezernyi rókát, akik valószínűleg ugyanúgy csirkéért jöttek, s mindig arra szaladtak, amerre ő, először csak utánozták Jánost, s Jánosoknak tűntek ők is, fent és lent is, Jánosoknak is, meg tulajdonképpen nem is, de rókák voltak, annyi szent, megannyi ravasz teremtés, egyszerre nyúlt ki a nyelvük mindnek, s egyszerre buggyant fel szájukból a hang.

– Hol jöttél be, János, hol mész ki, János? János, hol vagy?

S ahogy ezt kimondták, rengeteg éjkék árny repült át közöttük.