Kora tavaszi nap volt. A fák levelei épp, hogy most zöldültek, s a madarak is egyre jobb kedvvel daloltak, amikor Huncutka, a kis póni paci meglátta a napvilágot. Világos bundája apjáéhoz hasonlított, aki nagyon büszke volt újszülött fiára. Anyja pedig óvta, féltette.
Huncutkának, mint általában a többi gyereknek, nem volt szabad elcsatangolni otthonról, pedig ő nagyon szeretett volna világot látni.
Amikor reggelenként meghallotta a Vadas park állatainak hangját, arra gondolt, egyszer elindul és megkeresi a hangok gazdáját.
Egy reggel, amikor még szülei aludtak, huncutul pislogott egyet, és kiosont az istállóból.
A kora reggeli hűvös szellő kicsit megtorpantotta, és meg is szeppent, most merre menjen?
Az istálló szomszédságában racka juhok laktak, és a család két kisbáránya is nem rég született. Huncutka szokás szerint kacsintott egyet, amúgy huncutul bemutatkozásképpen.
A kisbárányok félénk bégetéssel mondtak egy „fogadj istent”, s azt hitték új játszótársuk egész nap itt marad velük, de a közeli fáról két kispanda készülődött lejönni, hogy elfogyassza a früstököt. Nekik is huncutul kacsintott, és kíváncsian nézte őket:
- Ti kik vagytok?
- Mi vagyunk a kis pandák. A Himaláján éltünk, amíg ide nem költöztünk.
- És mit csináltok itt egész nap? – kíváncsiskodott tovább Huncutka.
- Nappal alszunk, éjszaka pedig vadászni kellene madarakra, rágcsálókra. Ám amióta itt vagyunk, mindent megkapunk, csak a gyerekzsivaj zavar egy kicsit bennünket.
Huncutka ismét kacsintott egyet, miután ő is bemutatkozott, bár ez látszólag nem lepte meg pandáékat, hiszen póni mama eldicsekedett vele, hogy kis pacit vár.
Miután illedelmesen elköszönt, tovább indult. Oszkár ketrecéhez ért. A
fekete, lomhán mozgó, nagy agyarú vietnámi malac is kíváncsian nézte.
- Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte gyanakodva. Öreg, tapasztalt malac volt, sejtette, hogy valami nincs rendben.
- Én vagyok Huncutka, a kis póni paci, és elindultam világot látni.
- Én ismerlek ám! – mondta bölcsen Oszkár – és tudom, hogy otthon aggódnak érted!
- Á, dehogy! – kacsintott huncutul Huncutka, és továbbállt. Éppen a „majmok szigetére” érkezett.
- Milyen érdekesek vagytok! – mondta köszönés helyett. Nézte, ahogy egy kézzel függeszkednek, és ugrálnak fáról, fára a gibbonok. Az egyik úgy lógott, mint rongybaba a szárítókötélen. Éppen nevetni készült, amikor pont elé ugrott Kaszat, a fekete majom, és megijesztette. Úgy inába szállt a bátorsága, hogy kacsintani is elfelejtett, majd lóhalálában futni kezdett. Még futtában is hallotta szirénához hasonló hangoskodásukat, de félelmében vissza sem mert nézni.
- Vissza kell menned a mamához! – hallott egy hangot. A gondozó volt az, aki éppen tálalta a reggelit. Huncutka már érezte is a friss széna illatát, s a gyomra is ebben a pillanatban kordult egy nagyot.
Póni mama már aggódva várta, papa pedig dorgálta:
- Meg ne próbálj még egyszer elszökni! – és megcibálta Huncutka sörényét, ám ő erre is csak kacsintott huncutul. Bánta is a dorgálást! Most, hogy hazaért, már csak a reggeli érdekelte.
- Ha egy kicsit nagyobb leszel – mondta póni mama-, megmutatom neked a világot.
Huncutka egy kicsit elfáradva a kora reggeli kalandtól elaludt, és azt álmodta, hogy ismét a Vadas parkban barangol, és mindenki a barátja, még a gyerekek is.
Ha arra jártok, ti is találkozhattok vele…