Ősz volt. A kóbor kutya magányosan ücsörgött a parkban, és régi idők emlékeivel melengette magát. Jól esett az emlékezés. Ahogy telt az idő egyre jobban esett. De jó is volt még akkor! Vigyáztam a gazdára, vigyáztam a házra, ő meg megbecsült, minden nap adott nekem enni. Ezt gondolta. Akkor aztán szétnézett, és látta, hogy befordul egy másik kóbor kutya az utca sarkán. Többször látta már, de nem szólt utána. Sokan voltak. Mérges lett inkább, mert megzavarta az emlékezésben. Valamit majdnem az eszébe juttatott.

A fecskék vidáman szálldostak az erősödő őszi szél hátán, már a fiatalok is ügyesen repültek. A kutya szeme majd’ beleszakadt, ahogy követni próbálta őket. Hogy nem törik ki a szárnyuk…! Ekkor odaereszkedett mellé néhány, és az egyikük megszólította:

- Elnézést, kutya úr! Válthatnánk pár szót?

A kutya megilletődött az udvariasságtól, és ezt vakkantotta:

- Mit akarsz?

- Észrevettük mennyire figyeli a röptünket, és arra gondoltunk, szívesen jönne velünk Afrikába. Tudjuk, hogy ez nagy távolság egy magafajta számára, de ha nem tévedek, Ön kóbor kutya, azaz nincs már gazdája, ugye?

- Nincs. Na menjetek innen.

- Azt gondoltam, több Önben a hajlandóság, hogy változtasson a nyomorult helyzetén. Mi felkínáljuk a lehetőséget, hogy egy új világot lásson, új életet kezdjen, Ön pedig visszakozik, miközben titokban arra sóvárog, hogy olyan könnyed legyen, mint mi.

Ez már sok volt a kutyának:

- Mit képzelsz, te fisz-fasz szarjankó! Tűnjél a szemem elől, mer’ rögtön szétkaplak az idióta haverjaiddal együtt! Mit tudsz te az életről! – és már kapott is a fecske után, de az gyorsabb volt, és odébb röppent. Felszállt egy pad tetejére, és onnan folytatta:

- Nagyon is megértem a sérelmeit, kutya úr. Mi is átéltünk hasonlókat, de mi tovább tudtunk lépni. Minden télen áztunk-fáztunk. Aztán egyszer rájöttünk, hogy ha mi nem segítünk magunkon, akkor senki. Felkerekedtünk a tél beállta előtt és elmentünk oda, ahol meleg van. Tökéletes volt – egy ideig. Afrikában egy idő után nagyon-nagyon meleg lett, így döntésre jutottunk: az itteni teleket ott töltjük, amikor pedig itt nyár van, visszatérünk ide, hiszen itt kellemesebb. Megtaláltuk a boldogságunkat, és rájöttünk valamire, kutya úr. Csak a változás állandó. Ha itt a változás szele, engedni kell neki, mert boldogabb tájak felé visz. Én most segítek Önnek és mutatom az utat Afrikába, ha úgy dönt, hogy velünk jön.

Hogy a változás szele volt-e az a fuvallat, ami ekkor meglegyintette a kóbor kutya csapzott szőrét, már senki meg nem mondhatja. Akárhogy is történt, meggondolta magában a dolgot, s végül ezt válaszolta a fecskének:

- Meggyőztél fecske, nem fogok itt megrohadni. Megpróbálom, ha beledöglök is.

- Rendben – érkezett a válasz – holnap indulunk, amikor a Nap felkel. Legyen készen.

Így indultak neki a nagy útnak. Ez a nagy út azonban, egyikük számára sem azt hozta, amit vártak tőle. Eleinte nagy erővel vándorolt a kutya, teleszívta magát friss levegővel és felüdítette az ismeretlen, de barátságos vidékek látványa. Eljött azonban az idő, amikor úgy érezte, de jó volna visszafordulni, és hazamenni, mesélni a többi kutyának, mit látott, mit hallott. Erősítgette magát, figyelte a fecskék vezetőjét, amint jelez neki, de egyre kevésbé akart tovább menni. Nagy, félelmetes hegyek tünedeztek fel. Kopárság, hó, hideg… és alig volt mit enni. Az a sok maradék, amit a városban ehetett, mit nem adott volna értük!

Egy jéghideg szelű estén, amikor már nem számolta hányadszor indult hegynek fel, úgy érezte, nem bírja tovább. Halálosan elfáradt, de a haragja még nagyobb volt a fáradtságánál. Meglátta a fecskét, amint várja őt egy alacsony kövön, vidáman csivitelve. Odasomfordált egy fa mögül, és rávetette magát. Nem maradt más utána, csak egy véres folt, és néhány toll a havas földön. A kutyának fél fogára se volt elég a kis test. Megpróbált visszakóborolni az ismerős városba, az ismerős utcák közé, de hiába. Elütötte egy kamion. A fecskék pedig mentek tovább.